Ha önmagamhoz vagyok hű, akkor nem tagadom meg a bizonytalanságaimat, hogy egyszerre több irányba is húzok. Bár bizonytalanságaimban is biztos lehetek, ez bizonyos mértékben őrlődés aközött, ami bennem van és amit a világ elvár tőlem. Mert a "normálist" és a "nem normálist" hajlamosak vagyunk helytelenül megítélni. Mindig oda húzunk, ahol elfogadnak minket, még ha ez nem is harmonizál a belső értékekkel. Mert bizonytalanságaimban, őrlődéseimben és egyéni meglátásaimban is lehetek HITELES! Ha ezt a világ nem látja, akkor egy olyan személyt lát bennem, amilyet látni akar. Ez nem a valóság, hanem egy róla alkotott kép. És minden ilyen kép illúzió! Amíg nem érzem, hogy valami hiteles, addig csak "felszín" van. Ez a felszín elhiteti a valóságot, olyannak, amilyennek láttatni akarja! Érzékcsalódás! Más dolog egy kutyát, macskának nézni és fényképről megsimogatni, mintha valójában egy kutyát simogatnánk. Az utóbbi a színtiszta valóság! Fontos látni, hogy minden a lecsupaszított valóság, a maga valójában, a maga eredetiségében, a maga hitelességében, minden vetítés és rávetítés nélkül. Bizonytalanságunkban is biztosak vagyunk, mert a valóságunkat öleltük magunkhoz. Minden ami VAN, az VAN! Minden ami NINCS, az egy illúzió, egy vetített kép. Így aztán mindig VAN valami! A kérdés az, hogy látjuk -e magát a valóságot vagy csak egy vetített képet látunk? Ez a legfontosabb kérdés!