Nekem különösen néhány területről vannak szép emlékeim. Az első a vasút és a falu volt. Sztálinvárosi apró gyerekként a falu mindig csodás élményt jelentett számomra a népies elmaradottságával, akár télen, akár nyáron. Egy kis kemenesháti faluban, Telekesen töltöttem a szünidőket. Később ott ért az első szerelem is. Odáig eljutni akkoriban egy fél nap volt, de telis-tele csuda élményekkel, az pedig a vasút volt, maga! Gőzgépek, mindenütt. A gőzös kereke nagyobb volt, mint én. Tili-toli Pusztaszabolcson, amikor a gép a szerelvény másik végére állt, mert irányt kellett váltani Fehérvárig. Aztán becsühögött Fehérvárra a Déliből a szombathelyi gyors. Persze az elején egy irtózatos 424-es, vagy valami más, talán 411-es? Húztak vontak a szüleim, mert lestoppoltam a mozdonynál. Persze a vicces vezér topon volt, mert látta a megilletődöttséget a pofámon, és kieresztett egy kis gőzt, valahol alul. Pattantam is egyet. Aztán jött maga a nagy utazás, át a Bakonyon. Mindig az ablakban lógtam, a szemem tele szénporral, a pofám meg napsütötte lett tőle. :-)) Fapadoson, na az volt ám az igazi asztalos remekmű! Ha hiszitek, ha nem ez egy gyorsvonat fapados:

Aztán Szombathely. Út közben a vonaton két kaller volt, mindig jöttek, hogy milyen állomás következik. Na, meg Sárvár után jöttek a belügyesek is, igazoltatás, hová mennek, ugye a nyugati határkörzet...

Szóval Szombathely egy nagy elosztó volt. Semmi kiemelt peron, a vágányok közt csak az űrszelvény, de ott tátottam a számat, mert mindenütt gépek, szerettem őket. Átszállás a kanizsai személyre. Kisebb gőzös, kisebb kocsik. Később ez a motorkocsi, néhány utánfutóval:

Aztán a fővonalon jöttek a legendás Nohabok, a hangjuk méltóságos volt. (Most a Dunaferr bérel egyet a Kárpátvasúttól, az M62-esünknek valami gondja van.) Akkor még nem tudtam, minek van olyan felpörgőd hangja, hát a generátornak. Persze a dízel dübörgése se volt semmihez se fogható. A vonatról hallani lehetett, amikor hegymenetben felpörgött, völgymenetben meg "lepörgött" a gép.

Később minden hétvégén Balaton! Fehérvártól sosem volt jegyünk. Nem is volt rá szükség, minden állomáson és megállóhelyen... Volt, ahol hosszan várakozott, hát leugrottunk egy sörre a restibe. Meg vettünk egy üveg bort, mert a kallert - még, ha nő is volt - meg kellett kenni valamivel. Úgy ismertek minket, mint a rossz pénzt. Persze rend szerint a lépcsőn utaztunk. Ha meg gáz volt - tán valami ismeretlen kalauz -, a következő állomáson egyszerűen leugrottunk a vonatról. Volt másik.

Sokkal később, a '90-es években néhány út Németországba, szintén vonattal. Eleinte még tetszett a szédítő tempó, de valahogy nejlonná vált az egész, mert az Alpokban szívesen lehúztam volna az ablakot. Viszont a nagy korszerűség mellett - másodperc pontosság -, meghagyták a lyukasztós kallereket is, legalább néhány emberi szót lehetett váltani velük és igen barátságosak voltak. De DB igazi meglepetésekkel szolgált a MÁV-hoz képest. Hazafelé minden állomásra másodperc pontossággal érkezett a vonat. Aztán a MÁV vezére üdvözölt minket a kihangosítón. Tudtam, hogy Győrtől aludhatok még másfél órát, mert sajnos a MÁV vonalán mindenütt lassújel.

Majd jött a rádió, csajok, számítógépek, ilyen is, olyan is. De ezek már más történetek.