.

      Sírni, sírni, sírni

.

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.

.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

.

/Ady Endre, 1906/

.

.

Kodály Zoltán zenésítette meg 1912-ben az op. 5. Két ének másodikjaként férfihangra és zongorára vagy zenekarra.

Az 1. ének Berzsenyi-től

.

.

               A közelítő tél 

.

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!