Márki Sándor II. Rákóczi Ferenc c. művében így írja le az Egerből történő megindulás (jún. 16.) és a pudmerici csata (aug. 11.) között történteket:

 

 

 

"Másnap, június 18-ikán, megkezdte ez évi hadjáratát s Egerből, a lovakat fűre bocsátva, megindúlt a solti dunai sánczok felé. 21-ikén Árokszálláson táborozott, a jászok közt. Másnap Hatvanban, harmad- és negyednap a dányi tónál, Budával egy irányban. Itt értesűlt Esterházy Dániel futárjától, hogy Glöckelsperg tábornok budai parancsnok Bottyánt heves összecsapás után beszorította a kömlödi Bottyánvárba s ötödnapra, 22-ikén, annak elhagyására és felégetésére kényszerítette. Dánynál érkezett hozzá Bercsényi futára is azzal az izenettel, hogy Herbeville a Csallóközből eleséggel akarja ellátni Lipótvárát, miben a fejedelem meggátolhatja, ha hirtelen eléje vág a Vágnál. A fejedelem egyelőre mégis délnyugat felé fordúlt, hogy megsegítse a solti sánczot, a melyet Glöckelsperg erősen bombáztatott. 26-ikán tehát erőltetett menetben tette meg a 30 kilométernyi rossz utat Dánytól Ócsáig. Másnap még nehezebb; mert mocsarak és lápok közt vezető úton akart eljutni délnyugat felé Szentmiklósra; a napot azonban pihenésre fordította, Harmadnap értesűlt, hogy a kuruczok visszavették a balparti hídfőt, a hídat is elszakították s az ellenség átkelését – hajók hiányában – lehetetlenné tették. Igy tehát nem akadt ottan dolga; s mivel nem is remélhette, hogy a hídat helyreállíthatja s azon át a Dunántúlt megsegítheti, elhatározta, hogy Esterházy és Károlyi hadait is magához vonva, Pest felé nyomúl, de a mennyire lehet, minden nyilt ütközetet elkerűl. Július elsején Ócsán valóban egyesűlt Károlyi Sándor s Esterházy Dániel hadaival, Tábornokai tanácsára történhetett, hogy lemondott Pest ostromáról, melytől Glöckelsperg tartott s melyre ő éppen a most kihirdetett rákosi országgyűlés biztonsága érdekében készülődött. Július 3-ikán még Ócsáról tudatta az angol királynéval és a hollandi rendekkel, hogy a béke dolgában ünnepiesen elfogadja közbenjárásukat, de hadaival még aznap átvonúlt Gyömrőre. Csupán Halasnál hagyott némi katonaságot, hogy vigyázzon a császáriakra, kik a Duna/Tisza közét most már legfeljebb Pétervárad felől fenyegethetik. Gyömrőn és Csabán kelleténél tovább kellett vesztegelnie. Nem a menet nehézségei tartóztatták fel, bár haladását mindenesetre lassította, hogy ivó- és itató-vízért néha 7-20 kilométernyi kitérést kellett tennie, Az keserítette el, hogy katonái, főkép a tiszántúliak, hazaszökdösnek s békére hajlanak.

 

Gyömrőn szemlét tartott felettük s beszédet intézett hozzájuk. Nem tudta, fájdalmát vagy bosszankodását közölje-e velök. Az első esetben méltán terjesztheti keserűségét eléjök, kik, az ő példájára, életöket hazájok dicsőséges szabadságára szentelték és mindenöket elhagyván, a végből jöttek zászlai alá, hogy győzzenek vagy meghaljanak, A vitézlő rendnek ezt a dicsőséges eltökélését csak a haza ügyén szánakozó szívvel és zokogva szemlélheti, Elfelejti keserves sorsát, éjjel-nappal való fáradozását, veszedelmek közt forgó állapotát és nem hozza elő eddigi szerencsés hadakozásait. Most azonban oka van panaszra, mert csorbát ejtettek az ügyön. Azok a vitézek, kik, vele együtt, verejtékökkel és vérökkel helyezték a régi szabadságot megközelítő állapotba: hírünket, nevünket, dicsőségünket csaknem eltapodták, mert lágyszívűeket, elfajúltakat tűrtek maguk között, a kik a magyar nevet nem érdemlik, Nagyobb szerencsének tartotta volna, ha, a hazát védve, gyarló testét velök egy sírhalomba rakják, mint hogy neki, az élő, de csaknem eltemetett vezérnek, becstelen cselekedetökről kell emlékeznie. Mit akarnak? …

 

Inkább békűljenek meg csalárd ellenségeikkel, a kiknek igáját így segítik. Akkor ő is leteszi szerencsétlen vezéri tisztét, hogy meggyalázott életét tengereken, pusztákon bujdosva végezze. Veszszen oda őseinek dicsőséges Rákóczi-neve, csak több ilyen gyalázatos napot ne kelljen megsiratnia. Áldozzák föl személyét, adják az ellenség kezébe: nem bánja, csak szabadságot szerezzen vele nekik és nemzetének. Visszamegy a sötét tömlöczbe, melyből Isten keze kiszabadította; kész a gyászos vérpadra lépni, csak elnyerhesse nemzete boldogságát. Engedjék, hogy inkább az ellenség fegyvere ölje meg, mint hogy haldokolva, gyalázatosan éljen velök. De ha van bennök magyar vér és szeretik őt – nem mint urukat, hanem mint atyjukat, társukat, véröket –: bosszúlják meg gyalázatát ama hazaárúlók megbüntetésével, a kik nemzetünk és mindnyájunk becsületét gyászba öltöztették. ŤMagatok pedig, oh fiaim végezte gyönyörű beszédét – segítsétek magatoknak boldogúlására való ügyekezeteimet. Vígasztaljátok elkeseredett szívemet, hogy veletek élet és halál között kereshessem – oly szívvel, a mint kezdettem – hazánk és mindnyájunk szerencséjére, boldogúlására czélzó szándékomat. Nem kívánok birodalmat, nem kincset tőletek; s nem egyebet az igaz magyarhoz illő bátor szívnél, hogy azt magammal összecsatolván, veletek éljek, haljak!ť

 

Igy csak az beszélhetett, ki teljes egyéniségét vitte a küzdelembe, nem csupán azt a dicsőséget, a mely ősei nevét veszi körűl, Bizalmat kelthetett benne az a lelkesedés, a melylyel hadai fogadták intő és lelkesítő beszédét. Arra gondolt, hogy Károlyit az Alföld fedezésére ezen a vidéken hagyja, ő maga pedig Esterházy Dániellel Vácz vidékére megy, elfoglalja a Szentendrei szigetet és hidat veret a Dunán, hogy el ne szakadjon a dunántúliaktól. Másnap és harmadnap Rákoscsabán táborozott, a honnan újból biztosította a szegény curialista és armálista nemességet, hogy mivel már az Ausztriai Ház uralkodásának vége szakadt, a paraszti szolgálat alól ezt a szegény, leigázott nemességet örökre fölszabadítani kívánja. Veresegyházán, hol két napot pihent, még abban a meggyőződésben élt, hogy kisebb baj volna a vágontúli föld elveszítése, mint ha Glöckelsperg, ki a Duna balpartján mindig egy irányban haladt vele, átcsapna Pestnél az Alföldre s a kurucz hadakat egymástól elvágná. Azt úgy sem gátolhatja, hogy Herbeville a Csallóközből kijöjjön; s ha kijön és Bercsényi a Vágtól visszavonúlni kénytelen, nyilt mezön még mindig megszégyeníthetik ellenségöket.

 

Három nappal későbben, mint szerette volna, július 9-ikén Vácz püspöki városnál ütött tábort. Csak itt mondott le arról a tervéről, hogy hídat veressen a Dunán; de nem arról, hogy figyelemmel kísérje a hatalmas folyamot, a melynek tulsó partján Glöckelsperg árnyék gyanánt kísérte, hogy Komáromnál Herbevillehez csatlakozzék. A fejedelem tehát úgy intézkedett, hogy gyalogsága a Duna völgyén felfelé, lovassága a gyönyörű erdős, füves Börzsönyi-hegyeken át nyomúljon, a társzekerek pedig a honti Tompáig szintén a hegyek közt haladjanak. Ő maga a lovasságnál maradván, Verőcze és Nagymaros közt odahagyta a Dunát, s a Nagypatak völgyén felfelé 12-ikén a honti Szokolya alá került, de még aznap megindúlt az Ipoly és a Garam felé. Másnap már a Garam völgyében, Esztergom vármegyében, Bénynél, vagy, a hogy templomáról nevezi, Szentbenedeknél állott. Ez az 1217-ből való templom uralkodott a Garam hídján s öt év mulva a fejedelem gondoskodott is megerősítéséről. A szép mező kedvéért tábort veretett a Ťrómaiť, helyesebben azonban avar sáncznál, mely a falut két hatalmas gyűrűben fogja körűl. Csak három, szükség esetében két állomásra lévén a Vágtól, ott akart maradni mindaddig, míg bizonyosabbat nem hall Herbeville szándékáról; mert nem szerette volna kiélni a Vág vidékét. Bercsényi még aznap (július 13-ikán) felkereste a szomszédos Kéménden s megállapodott vele a közös eljárásban. Személyesen is, hírből is ismerte Ťa jámbor öregť Herbeville grófot s olyan tőrbe akarta ejteni, a milyenbe mást nem ejthetett volna. Des Alleurs nem is hitte, hogy sikerűljön tervének ez a része, azonban helyeselte Lipótvár megszállására vonatkozó előterjesztését. Le Maire dandárnokot, a kivel éppen most vizsgálta meg a közellevő Esztergom helyzetét, hasonló tanulmányok czéljából Bercsényivel most Lipótvár alá küldte, mert mindakét várat ostromolni akarta. Megbízta, hogy mielőtt kijönne Herbeville a Csallóközből, rekeszsze el gátakkal a Dudvág csekély vizét, a Dudvág és a Vág közt hányasson egy jó sánczot, nyári vízállásra számítva, vizsgálja meg a Dudvág gázlóit s emeltessen ezen gázlók védelmére redouteokat.16-ikán tűzérsége is megérkezvén, harmadnap átment a barsi Fajkürtre. 19-ikén már Surányból kérdezte meg Széchenyi érseket, hol találkozzanak a békealku dolgában. Útbaejtette Érsekújvárát is, a hol két napot töltvén, 21-ikén az északnyugaton fekvő Mocsonokra ment s augusztus 2-ikáig ott táborozott.

 

Végrehajtotta tehát szándékát; egyesűlt vágmelléki hadaival, hogy, ha kell, megverekedjék a Csallóközbe zárkozott ellenséggel. A Vágon azért nem kelt át, hogy Herbeville őt gyengének higyje s kijöjjön a szigetből, a mi – egy sikertelen kísérlet után – augusztus 8-ikán meg is történt. Erről és Le Maire sánczainak elkészűléséről értesülve, a fejedelem már előtte való nap Ťnagy erővelť átment Patára. Ott a Vág szeredi hídját azonnal lerontatta, a két gázlót pedig a víz alatt vert hegyes karókkal tette járhatatlanná. A hídőrség kivételével egész gyalogságát a sánczba vetette. Úgy tudta, hogy Herbeville elkülönítette gyalogságát a lovasságtól; elfogadta tehát Bercsényi önkéntes ajánlkozását, hogy lovasságával megakadályozza a két fegyvernem egyesűlését és Lipótvár megsegítését, az ellenséget a tőrbe vezető útra csalja s ezzel váratlan zavarba hozza. Ő maga a Vág patai bozótos partján várta, mi fog történni az egészen fedetlen tulsó parton."