Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44141

Lovász Pál

 

 

MECSEKI CSALOGÁNY

 

Késő tavaszi este volt,

a hegy horpadt háromszögén

aranygömb egyensúlyozott;

a zárt csönd ajtócskát nyitott,

s bokor-mélyből, ezüst rácsok mögül

az első hang kiszállt:

– tjí...

A hang dallammá szélesült:

– tjiű – tjiű, tjiű-tjiű...

magasba ívelt, visszahullt,

s új változattá színesült:

– tyí-tyí, tyí-tyí, üí-üí-üí,

csiű-csiű-csiű...

Elnémult, percig hallgatott

s máris szárnyalt új hangsora:

– tyijí-tyijí, tyijí-tyijí...

 

Elhalt, sajnáltam. Mégse... nem:

csak megint váltott, hirtelen

trillába fogott, pergetett

kristályfényű hanggyöngyöket...

Áradt a zengés eleme,

sodort, vitt rejtett ereje,

le-föl-le-föl lengett velem,

úgy szállt, hogy szép, még szebb legyen,

más-más halk, ékes fordulat

friss futamnak nyitott utat...

S kétely szakadt rám: hol lehet

a hang forrása? Ág felett

hitvány madártest, kis torok

lapul csupán, s csöpp fej forog,

s ez ujjnyi hús-csont szerkezet

ily szépet, gyönyört hogy teremt?

S csipetnyi lágy toll, szárny között

hol rejlik, honnan költözött

a dal-sugallat így ide?

S mily érzés, vágy, kinek hite

ég benne? S nem jelkép csak a

lomb láthatatlan madara?

 

Új hang fogant, folyt, tündökölt

s szállt földi értelem fölött.

Varázs fogott. Kéklő sötét

ölelt, s a hang bűvös körét

tágulni véltem végtelen

hullámzó dallamíveken...

 

S a lent-fent-egyvilág honát

elválasztó konok homályt

átjárta ím mégiscsak a

kis csőr lazító árama:

a hanghoz oldó fény tapadt

s bontva-kötődve: agyamat,

madárszívet, részt, atomot

ég folyama felé sodort.

S láttam-csodáltam (mint akit

testté lett látomás vakít),

hogy száll-kel űri utakon

a hangteremtő hatalom,

s a sejt neszét, vihar zaját,

széthulló csillag robaját,

halál, születés szavait,

a lét szűz moccanásait

örök akkordban zengi a

győztes világharmónia...

 

A csalogány elhallgatott.

Madár-emberszív ütemét

továbbadták a csillagok.

 

A hegy arany háromszögén

árnyék rajzolgatott.

 

 

Dunántúl [137-139.]