Bozsikzf Creative Commons License 2019.04.16 0 0 44132

Lovász Pál

 

 

VILLA RUSTICA

 

Dombay Jánosnak

 

A régésszel a dombtetőn megálltam;

Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.

Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,

és ó-arany tükröt tartott az ég.

 

Tavasz lengett a légben láthatatlan:

véges halálból örök ébredés.

Embernek, népnek lehet-é a sorsa

porrá hulló vak megsemmisülés?

 

A zöld vetésnek selyemszőnyegében

kőfal hasított éles négyszöget.

A régész szólt: ,,Ez Diocletianus

korában pompás villa lehetett.”

 

(A lélek: fény, áttündököl a multba)

,,E pilléreken karcsú oszlopok

a bejárat nemes díszei voltak...”

(de hol van, ki tervezni így tudott?)

 

,,Itt a küszöb, innen az átriumba

léptek be; itt még ép a mozaik...”

(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,

mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

 

,,Impluvium ez, tágas kőmedence,

esővizet adott a nyílt tető...”

(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,

ha őszre fordult már a bús idő)

 

,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,

a ház népe éjjel itt nyugodott...”

(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,

ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

 

,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,

a szökőkút e helyen lehetett...”

(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett

titkon merengő asszonyszemeket)

 

,,A rom is érték, olvasunk belőle,

tanulságot, példát, mintát mutat.”

A régész lehajolt: a törmelékből

előkerült egy ép cserépdarab.

 

,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve

készült, de állt minden dúlást, vihart;

acélkemény anyag, csengő, rugalmas,

peremszegély volt, háztetőt takart.

 

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,

lelket kevert belé, jóságra tört,

s most, íme, tisztessége akaratlan

és cserepében visszatükrözött.”

 

A szép cserepet némán kézbevettem:

kézzel mintázott, ívelt dísze volt;

ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:

forró volt, benne élet buzogott.

 

Idő fölött találkozott az ember;

kezem tapintott porrá lett kezet;

Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,

s az anyagból a lélek rámlehelt.

 

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.

Apolló szórta tűzarany nyilát.

S a romok fölött virágzó tavaszban

élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

 

 

Arckép [52-54.]