Lovász Pál
VILLA RUSTICA
Dombay Jánosnak
A régésszel a dombtetőn megálltam;
Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.
Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,
és ó-arany tükröt tartott az ég.
Tavasz lengett a légben láthatatlan:
véges halálból örök ébredés.
Embernek, népnek lehet-é a sorsa
porrá hulló vak megsemmisülés?
A zöld vetésnek selyemszőnyegében
kőfal hasított éles négyszöget.
A régész szólt: ,,Ez Diocletianus
korában pompás villa lehetett.”
(A lélek: fény, áttündököl a multba)
,,E pilléreken karcsú oszlopok
a bejárat nemes díszei voltak...”
(de hol van, ki tervezni így tudott?)
,,Itt a küszöb, innen az átriumba
léptek be; itt még ép a mozaik...”
(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,
mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)
,,Impluvium ez, tágas kőmedence,
esővizet adott a nyílt tető...”
(hogy zenghetett álmatlan éjszakákon,
ha őszre fordult már a bús idő)
,,Körül szobák, ím, itt is, ott is ajtó,
a ház népe éjjel itt nyugodott...”
(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,
ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)
,,Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,
a szökőkút e helyen lehetett...”
(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett
titkon merengő asszonyszemeket)
,,A rom is érték, olvasunk belőle,
tanulságot, példát, mintát mutat.”
A régész lehajolt: a törmelékből
előkerült egy ép cserépdarab.
,,Mestermű. Több, mint másfél ezredéve
készült, de állt minden dúlást, vihart;
acélkemény anyag, csengő, rugalmas,
peremszegély volt, háztetőt takart.
Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,
lelket kevert belé, jóságra tört,
s most, íme, tisztessége akaratlan
és cserepében visszatükrözött.”
A szép cserepet némán kézbevettem:
kézzel mintázott, ívelt dísze volt;
ujjam az ujjnyom árkába helyeztem:
forró volt, benne élet buzogott.
Idő fölött találkozott az ember;
kezem tapintott porrá lett kezet;
Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,
s az anyagból a lélek rámlehelt.
Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.
Apolló szórta tűzarany nyilát.
S a romok fölött virágzó tavaszban
élőn, dicsőn láttam Pannóniát.
Arckép [52-54.]