Szerintem viszont a TD nem egy ilyen összecsomagolom-elrakom márkanév. Egy sima sikeres rockzenekar, ami becsülettel végigtol néhány évtizedet nagyobb fordulatok nélkül, az igen. Ott le lehet zárni hiányérzet nélkül. A TD totál más filozófia, azt mutatja be, hogy egy kereten belül hogyan lehet mindig újat, frisset, teljesen mást hozni - amellett, hogy ez aztán vagy bejön, vagy nem. Biztos, hogy Edgar nélkül a dolog sosem lehet ugyanaz. De egyelőre óriási mennyiségű embernek okoz nagy örömet, és nem hagyja elfelejteni ezt az ügyet.

Frankéval kapcsolatban nekem sok olyan sérelmem van, amit itt nem mondhatok el, legyen elég annyi, hogy nagyon sok ronda és elfogadhatatlan dolgot tett Edgar ellen amióta kilépett. A londoni koncertje és a szólólemezei nekem mindig érdektelenek, sterilek és élettelenek voltak,de ez ízlés kérdése, nagyon hiányzott fölé a főnök, hogy megmondja, ez igen, ez oké, az borzalmas, hagyjuk. A koncertbe életet csak a zenésztársa vitt, ahogy láttam.

De az igazi benchmark Franke megítéléséhez Baumann kiválása. A 78-as turné és a Cyclone nevű lemez. Amit Edgar el is ismert a könyvben, hogy sajnos anyagi okokból kellett megcsinálni, de ő maga is borzalmasnak talált mindig. Itt az addigi, 75-77 közötti virtuóz szekvenszerjáték visszazuhant az 1974-es szintre, ugyanis Edgar elmondása szerint az egész poliritmikus trükközés a szólamokkal Baumannak volt köszönhető, az ő szinkronizált analóg szekvenszerével bolondította meg a Franke által nyújtott monofón bass line-okat. Amint elment Baumann, Edgart szó szerint megölte az unalom a színpadon, ezért lett katasztrofális a 78-as turné - az egyébként viszonylag kedvező közönségvisszhang ellenére. Franke, Mr. Sequencer képtelen volt megfelelni, ezért a Cyclone után Edgar ki is rúgta.