Lovász Pál

 

 

A KÚT

 

Világtáj őre, áll a végtelen

síkon, s kinyúlt gémjét magasra tartva

vigyáz az ég alól jövő utakra;

csikorgó vödre ring lent szüntelen.

 

Leszűri hűs mélyén a nedveket,

s ha deli naptól ájult már a puszta,

áldott italt ád mindannak, kit útja

a messzeségből hozzá elvezet.

 

Tükrén az ég gyűrődött foltja ring;

zaklatva úntalan napszállatig,

nyugalmat nem találhat kék vize.

 

De hogyha már elér hozzá az este,

megáll fölötte hajnalig merengve,

s csillagvirágot nyit ki mélyibe…

 

 

Arckép [17.]