Nyikolaj Alekszejevics Zabolockíj

Öregség

Csöndes, szerény, osz mind a ketto,
nézik az arany lombokat,
emennél bot, annál napernyo,
sétálnak, míg leszáll a nap.

Beszédük túl szegény szavakban,
nem szóból, szembol értenek,
de lelkük szájnál pontosabban,
derülten, szüntelen cseveg.

Csupán hétköznapokat éltek
itt lenn, hol a homály örök,
s mint élteto láng, lassan égett
a szenvedés fejük fölött.

Összetörtek, megnyomorodtak
gyarló-voltuk súlya alatt,
de élo lelkük egybeolvadt
közben, s örökre egy marad.

S egy kis darabja a tudásnak
feltárult éltük estelén,
hogy a boldogság semmi más, csak
szárazvillám a nyár egén.

Oly ritkán villan, oly titokban,
s az ára oly sok szenvedés!
A fénye oly korán kilobban,
s mindörökre sötétbe vész!

Bárhogy becézed tenyeredben,
bárhogy szívedre öleled,
kit hajnal szült, fénylo nyeregben
elvágtat, s nem marad veled.

Csöndes, szerény, osz mind a ketto,
nézik az arany lombokat,
emennél bot, annál napernyo,
sétálnak, míg leszáll a nap.

Mindkettonek könnyebb a sorsa,
elmúlt, mi fájt valaha rég,
és lelkük, mint a gyertya csonkja,
árasztja végso melegét.