1914. július közepén a közös minisztertanács a Szerbiának küldendő ultimátum mellett döntött: ha a teljesíthetetlen követeléseket tartalmazó ultimátumot Szerbia nem teljesíti, hadüzenettel számolhat.

A jegyzék feltételei szigorúak voltak: a Monarchia azt követelte Szerbiától, hogy szüntessen be minden Monarchia-ellenes propagandatevékenységet, és azt is elvárták, hogy Szerbia járuljon hozzá ahhoz, hogy a Monarchia tisztviselői Szerbia területén is vizsgálódhassanak a merénylet ügyében. Ez utóbbi – és néhány további – követelés Szerbia számára szuverenitásának feladását jelentette volna.

A Monarchia diplomatái a jegyzék átadását július 23-ra időzítették, mert meg akarták várni, amíg Henri Poincaré francia köztársasági elnök oroszországi látogatása befejeződik, nehogy közvetlenül meg tudja vitatni a cárral a szerb–osztrák–magyar konfliktust és annak következményeit.

A szerb kormány július 23-án este kapta meg az ultimátumot, és 48 órája volt arra, hogy választ adjon a belgrádi osztrák–magyar követnek. Kezdetben úgy tűnt, hogy Szerbia hajlik az ultimátum elfogadására. Ez megnyugtatóan rendezte volna a konfliktust, hiszen eddig a pontig egyetlen más nagyhatalom érdeke sem került veszélybe.

Július 25-én délelőtt a szerb kormány elfogadta a Monarchia követeléseit, délután azonban megérkezett Szerbia oroszországi nagykövetének jelentése, amely megfordította az apatikus belgrádi hangulatot. A diplomata értesülése szerint a cár udvarában erőteljes szerbbarát hangulat uralkodik, a cár pedig kihirdette a mozgósítást közvetlenül megelőző szintet: „a háborús felkészülési időszakot”.