nem szerettem aztán már senkit.

s a hinta lengett még utánad

mikor kihajoltál életemből

olyan friss még most is nézte a naplemente 

a kiszakadást üvöltésemet sajnálattal

nyelte a pad rései közt már éreztem semmi nem marad

átfolyok én is valahova nélküled ez egy lassú csobogás

gondoltam kiheverem majd így hát eljöttem újra a parkba 

mindenhova zöld borostyánt szőtt az szenvtelen idő 

de nem tudja megfojtani az emléked.