Gizi aljas Feri Creative Commons License 2019.03.19 -1 5 69170

Na már azt hittem, senki nem túrázott pont a hosszú hétvégén.

 

Párizstól Párizsig mindenhol Putain!

Ez volt a címe annak az üvegfestménynek, melyen egy enervált Simsons kinézetű éjjeli pillangó ült kimarjultan a tükre előtt és amit egy volt főnököm kapott lelépő ajándékként utalva arra, hogy bár sok helyet bejárt a világban soha semmi nem volt elég jó ellenben Putain, lehetőleg már reggel 8kor a folyosón üvöltve – és ez volt az, az emlék és gondolat, ami az idei túra-sezlony nyitó mászkálásom jelszava vagy szállóigéje lett tegnap.

 

Mert az ugye egy dolog, hogy az ember októbertől semmit  nem tud mozogni mert reggeltől estig beteríti az önként választott munka és az is egy dolog, hogy emiatt februárra már minden eresztékében kocsonya állagot ölt fizikálisan és mentálisan is. A mentális elhalás számlájára írom, hogy első túrámat rögtön a legmagasabb itthon elérhető heggyel kezdtem. Mert a lényeg az volt, hogy tök mindegy, hol, csak ne otthon, és ne is ott, ahol már százszor voltam és legyen jóóóóóó meredek  és és  és ….és legyen Kékestető… Putain!

 

Az ötletemet a Sors kőkemény fejrázással kísérte és mindent elkövetett azért, hogy ne indulhassak el, hiszen az indulásomat péntek reggel 6.45re terveztem, de az éjszakai műszak miatt 10.30kor tértem magamhoz. Putain! Úgyhogy rögtön az esőnapra – szombat reggelre tolódott a program, ekkor már enyhítve az indulást 7.15re. Ami sikerült is. Mármint sikerült 7.15kor ébredni, arra, hogy ideje újabb buszokat nézni, mert a reggelit már Putain lekéstem.

 

És lőn egy 9.15ös a Stadionoktól.  Úgyhogy túratársamat begyűjtve bevágódtam a kocsiba és elindultunk a buszpályaudvarra.  Azonban az elmúlt idők alatt kicsinált elmém (fordítsd le azt, hogy szerette – You loved .. – de a szerette az nem te! Nem??? Nem hát, a szerette az ő szerette! Ja jó! Akkor lécci fordítsd le, még egyszer, hogy szerette. You loved! De most beszéltük meg, hogy a szeretTE az nem TE,hanem Ő. De a TE az a you nem? De igen, de TE,mint TE személyként, a szeretTE meg nem TE, hanem az ige Ő-nél ragozva! De hát az te nem? NEEEEMMM!!! AZ ŐŐŐŐ! De miért?... ) úgy döntött, hogy a Stadionokat a Népligethez teszi – szeretTE…. Úgyhogy 9.10kor Putain konstatáltam, hogy rohadtul nem ott vagyok, ahol lennem kellene. 9.40kor a következő busz a Stadionoknál ÉRTED??? A STADIONOKNÁL!!! Vissza a kocsiba.  SzeretTE …. Putain, ez a ferihegyi gyorsforgalmi út! Erre nincsenek stadionok! Még.

 

9.43 Stadionok. Még szinte semmi nem történt, de már nagyon fáradtnak érzem magam és miért van az, hogy eddig minden 50 feletti buszsofőr sörhasú volt és hisztérikusan utálta a kutyákat? Pedig tök üres mögötte az egész széksor, amihez ki is van téve a piktogram, hogy rokkantbotos és kutyás hely. Vagy a kettőt együtt kell értelmezni? Hát agyilag már rokkant vagyok, az biztos és a kutyám is velem van. Megy a csörte. Putain.

 

9.45 végre elindulunk. A kutyám felkúszik az ölembe, én átkarolom és filmszakadás Gyöngyösig.

 

Gyöngyös. Valami ködös fátyol mögött konstatálom, hogy leszálltunk. A kutyának adtam vizet, magamnak egy gépi kávét, amivel persze mint mindig leöntöm magam, majd elindulunk a tuhu szerint egy sárga jelzésen, valójában a mátraházi főút melletti gyalogos-bringás úton. Jelzés sehol nincs, de annyira egyértelmű az irány, hogy nem is zavar. Arccal az adótorony felé indul a menet, amely főként arról szól, hogy végre magamba fordulhatok és elindul a várva várt belső méregtelenítés.  Ebben külön segítség, hogy a táj itt még nem annyira izgalmas, bár tény, hogy a távolban meredő hegyvonulatok impozánsan sorjáznak, lombtalanul még vöröses-barna gúnyába öltözve, felettük a mérges szürke felhőgubancokkal és néhol felbukkanó megejtően világos kék éggel.

 

A böjti szél fúj, ahogy már napok óta teszi. A napjára emlékszem, mikor megérkezett. Este volt és mélységes csend, mikor egyszer csak távolról elindult a zúgás aztán ahogy felhangzott, már végig is futott a tájon és csak zúgott-búgott. Három nap kellett még hamvazó szerdához. A böjti szél…

 

Az út mellett előbb kertes házak, a kertekben néhol még ott lapul az a hangulat, az a fény és illat, ami még a gyerekkoromban mindenütt megvolt – a posztmodern minimalizmus és kertépítés előtti időszak, amikor a kertekben évelő virágok voltak gyep helyett, amelyek ilyenkor dugták ki fejüket a föld alól. Aztán ott volt a fasufni építkezésből visszamaradt deszkákból régi ajtóból, ablakokból összetákolva – és végül a ház, régi kopottas vakolattal mely szürke volt vagy okkersárga, de per tuti nem babarózsaszín vagy kék. Gondolatfolyam és nosztalgia menetelés közben.

 

Aztán egyszer csak elfogynak a házak és jön zárt kerti övezet, elindulnak a szőlőtőkével befuttatott birtokok és a háromszögletű faházas telkek az út pedig néhány fokot emelkedni kezd – ez már az elődombok vidéke.  Az út le van betonozva, amolyan bringaút lehet mert kétlem, hogy valaki itt sűrűn sétálna. Újabb gondolatflash – miért hogy nálunk a bicikliutak mind olyan szabdaltak, erezettek és göröngyösek mint a Charles Bronson arca, hogy teleszkóp legyen a villán, ami megvédi a csuklót a terheléstől…?

 

Megy az út egyenesen, megyek vele én is. Lassan elmaradnak a földek, a gyöngyössomlói útelágazás, közelebb lépnek az útszéli dombok, most már egyik oldalról fák vesznek körbe és szemben is erdőbe fut a tekintet – Mátrafüred közeledik olyan tempóban, amilyenben én megyek felé. A fizika törvényei szerint ezzel a haladással épp egyidőben fogunk egymásba botlani. Mondhatni real-time!

 

A falu előtt kis kavarodás áll be az út egy rekettyésben két felé válik, az egyik a főútra visz ki, a másik hegyoldalnak fordul. Találomra a hegyoldalat választom, szokás szerint abból a téves beidegződésből kiindulva, hogy ami ilyen egyszerű, az sosem lehet jó. S így lőn, hogy pár lépés után bent találom magam Mátrafüred – Alsón.

 

Szép, csendes település, rendezett házak, udvarok, a parkja sarkában nagyon szépen fel van újítva a hófehér barokk plébánia templom. Azt mondjuk sajnálom, hogy a lezárt ajtóba nem applikáltak bele ilyen betekintő ablakocskát, hogy az ember mégis bekukkanthatna még akkor is, amikor a templom be van zárva.

 

Az idő dél után jár már – ideje ebéd után nézni. A főtérnek számító útkereszteződésben egymásra dőlt sok kifőzdéből találomra kiválasztom a pörköltöset és a metoo haragjától fűtve kirendelek egy adag gendermagos ivarszervet, amit még sosem ettem eddig és bár kiváló a pörkölt, a textúrát illetően szerintem később sem sűrűn fogok. Némileg sokat elárul, hogy az egyébként meglepő méretű herék a kutyának se jönnek be, pedig mindig lelkesen meg szoktuk osztani az én kajámat. Úgyhogy egyértelmű, hogy innen CSAK AKKOR indulhatok újra megint, ha előtte semlegesítem a kakasherét egy jó adag karamellás gofrival, követve azon nők észjárását, akik szerint ezt most lehet, mert később úgyis lejárom.

 

A desszertre várva elkezdem tervezni az út további részét. Az egyértelmű, hogy a kék háromszögön fogom támadni a hegyet, vagy inkább a hegy fog támadni engem. Gyorsan átfutom a tuhu térképét és szemrevételezem a környéket, nagyon érdekes, hogy eddig ugye nem volt jelzés, itt meg pont kényelmes módra kint a jelzés totemoszlop szépen benyilazva rajta hogy melyik ösvény merre található, úgyhogy a térképet el is teszem. A jelzések szépek, frissen festettek és tökéletesen követhetők.

 

Az ösvény egy patak mellett halad, majd hol gerincekre mászik fel, hol visszatér a patak mellé, hol átkel rajta. Az emelkedés az első három kilométeren főként egyenletes, csak néhol jön egy-egy meredekebb menet. A patak kellemesen csobog, fekete vízén a csobogók által keltett lefolyások fehér vízesései ezüstösen csillognak. Kiváló alkalom ismét zen hangulatra váltani és elmorfondírozni az időn, ami most van. Hogy most ebben a percben itt megyek, mellettem a még kopasz, szürke törzsű erdő, lábam alatt a puha, narancssárga tavalyi avar. Valahol a szurdok tetején szél fú, a nap süt meg még ilyenek.  Néha feltekintve az ember minden irányból feje felé magasló hegytetőket lát és szinte elképzelni sem lehet, hogy ezen az úton haladva hogy lesz az, hogy egyszer csak én ott leszek majd fenn a hegytetőn… elképesztő érdekes,hogy egy hosszan elnyúló patakmosás oldalán kaptatsz felfelé, viszonylag enyhe szögben, miközben minden irányban meredek oldalak vesznek körbe és fejed felett ott állnak az óriások. Hogy lesz ebből 1000 méter?

 

Ami késik sose múlik. A patak egyszer csak elmarad, erre csak akkor döbbenek rá, amikor hirtelen elkezd hiányozni a csobogása. Megállok, körbenézek, már régen sehol nincs, ellenben velem szemben feltárul a nagyon is közeli jövő kegyetlen valósága. Eddig voltak a gyerekjátékok, mostantól küzdeni kell a sikerért. Akár függőleges is lehet a hegyoldal, ahova a jelzés felfut. Az aljából nézve mindenképpen ilyen érzetet kelt. Ha valamit tavaly a Tátrában megtanultam az az, hogy ilyen helyzetben mindent szabad, csak felnézni nem. Mert minden egyes felnézés felesleges energia és ideg, hogy még te jó ég, mennyi van hátra, semmit sem haladtam.

 

Némi ücsörgés után nekivágtam a kaptatónak, csigamód haladva és nem egyszer bizony nyákot húzva magam után. Apróléptek az avarban, apróléptek a hegy felé. Az első kaptató felérve nem is tűnt hosszúnak. Mostantól viszont egyre sűrűbben jönnek. Két szuszogás között kajánul az jut eszembe, hogy a jelzésfestők ezt biztos fentről lefelé haladva festették végig, tutira nem lentről felfelé jöttek.

A téli mozgáshiány kezdte benyújtani a számlát, kaptatók előtt le kell üljek pár percre pihenni, ami nem valami nagy pihenés, mert a kutya egyből letámad és vakarászást követel. Három ücsörgés után végre eljutok a szerpentinig, ami a kékestetői műút becsatlakozása előtt van.  Balra feltűnik valami beton kocka, aminek a tetején fenyőfák vannak, illetve megjelennek más turisták is. Már tényleg nem vagyok messze.  A tábla szerint 800 méter még a végcélig. Magam mögött tudom a betonutat, jobbra meglátom a szanatórium előtti fenyveseket, valaki elhúzza mellettem a Jávor-kút pihenőhelyet és már abszolút a csúcs alatt vagyok. A jelzéseket itt kicsit nehezebb követni, de nem azért, mert nincsenek, hanem mert az út nincs kitaposva. Errefelé úgy látszik mindenki rááll a betonútra.

 

Délután 4 órakor állok a csúcskő és a zsibvásár mellett. Jó lenne inni valamit, mert a vízkészlet a végét járja és még vissza kell térni ha máshova nem is, de Mátrafüredre mindenképp. A vendéglátóhelyek mind bezárnak 4 órakor. Kicsit nem értem, hogy hosszú hétvégén miért, de biztos ők jobban tudják. Szerencsére a mosdóba még be tudok szökni.

 

Ezután pár perc ücsörgés a napon, kutyával felisszuk a maradék folyadékot aztán iszkiri, mert nyugatról komoly felhőtömeg úszik az égen, sötétbe borítva immár a Galyatetőt, figyelmeztetve arra, hogy bár 17.40 a naplemente időpontja, amihez elméletileg még kb 30 perc világosság hozzászámolható, ezzel a felleggel még akár a 17.40 is kérdéses lehet. Úgyhogy 10 perc ücsörgés után ismét talpra magyar és irány a lejtő. A tél még utolsókat kapaszkodja a sípályán, még van néhány nagyobb összefüggő hótömeg, mely diszkréten eregeti levét a hegyoldalban. Próbaként rámegyek a hóra, persze, hogy kalimpálás lett belőle. Ezt mindenképpen észben kell tartanom a nyári menet betervezésekor.

 

10 év után úgymond ismét kékezem. 10 éve volt, hogy Hollókőről átmentem a kéken Szarvaskőig, most az ellenkező irányből ereszkedem lefelé és bizony eszembe jut az a reggel, amikor azt hittem, hogy felérve az ország legmagasabb hegyére már könnyű életem lesz Sirokig, hiszen a legmagasabb hegy már mögöttem lesz. Aha, hát ja. Jó sok ilyen tévképzetről leszoktatott a kéktúra.

Mátraházán kis kavarodás – a tuhu térképén nem tudtam jól kivenni a jelzéseket és a hozzá tartozó ösvényeket, úgyhogy találomra a sárga forrásjelzésre tértem, majd tartva magam ahhoz, hogy mivel a felhő már betakart és a szürkület fényei egyre inkább úrrá lettek a tájon, én csak olyan ösvényen vagyok hajlandó közlekedni, ami lefelé visz és aminél jobbról hallom a műút forgalmát, ha netán beállna a legrosszabb, akkor még mindig legyen menekülőutam. Így lőn, hogy sárga forrásjelzés, sárga csík majd kereszt majd talán megint forrásjelzés majd ismét sárga csík útvonalon ereszkedtem le Mátrafüred felé. Ereszkedtem. Azért itt is volt felfelé menet, ami ismét feszesre húzta a farizmokat. Az ösvény egyébként bitang jó, nagyon ajánlom mindenkinek, aki még nem járt arra, mert csodálatos a kilátás róla a Mátrára és az Alföldre szinte majdnem végig.

 

A távolban, messze a völgyben már kigyulladnak a városi fények, látom Gyöngyöst és az erdők bolyhai közé elbújt Mátrafüredet. Valami gyenge eső esik, csak hallom, ahogy peregnek a cseppek a bokrokon, de annyira aprók, hogy nem érzem őket magamon. A madarak esti énekükbe fogtak és a tájat valami lilás fény járja át. Mindent valami lila szűrőn keresztül lehet látni, minden színbe – a bokrokba, a sárga avarba, a balra barnálló hegyvonulatba, a távolban úszó kékes-zöldes síkságba belekeveredik az alkony lilája. Még nem láttam ilyen színt alkonyatkor. És ekkor történik meg az, amiért többek közt eljöttem. Egyszer csak úgy érzem, vége. Letettem, magam mögött hagytam, vagy kifutott belőlem mindaz, ami az elmúlt időkben összegyűlt. Megtörtént a belső méregtelenítés és a levegőt is könnyebben veszem immár, könnyebb a lelkem, most már csak a léptem lett nehezebb.

Az út meredeken lejt a sötétség immáron pixelesen mélyül. Még két kilométer a falu, lépteimmel minden gyökeret és követ megtalálok. Putain! Ám szerencsém van, a szemmel követhető világosság addig mellettem maradt, amíg be nem értem a faluba. A harmadik utcát elérve döbbentem rá, hogy most aztán már tényleg este van. Vajon lesz-e még Putain hazafelé?

 

Hát nem lett, és főként azért nem, mert a buszsofőrök 50 alattiak voltak, nem volt sörhasuk de legfőképp és ez az igazi lényeg;  nem utálták a kutyákat hisztérikusan.