„Kell egy csapat!”

Régi idők focija

 

Csöndben átsétálok a Nógrádkövesdet Litkével összekötő, idő marta országúton, és leereszkedem az Ipoly partjára. Ráérősen fürkészem a lassú sodrású folyó keskeny csíkját. A túlparton megbúvó Rárósmulyad nem a szebbik arcát tárja elém, az itt lakók egyikének sem fityegett első lélegzetvételük alkalmával ezüstkanál a szájukban. Alig 50 méternyire, ha lehetek a Páris patak völgyének, a Palóc Grand Canyonnak a bejáratától. Vigyorogva hallgatom a túracsapat zsezsegését, beszélgetés, felcsendülő nevetés hangja sodródik felém. Tudom, hogy egy ekkora csapat a túrája közben már nem leshet meg legelésző szarvasbikát, zsákmányra vadászó rókát, de bőségesen kárpótol ezért a Minarik Ede féle, a mottóban idézett vezérfonál. Várjuk a sofőrök visszaérkezését Ipolytarnócról, hogy összesen 28-an nekivágjunk az útnak, öt négylábú túratárssal kiegészülve.

 

Porzik a Páris patak időszakos vízfolyásának a medre az elmúlt hetek száraz, csapadékmentes időszakának köszönhetően. Áhítattal lessük a szurdok fölénk tornyosuló sziklafalait, egymással versengve igyekszünk ráismerni a fatörzsbarlangokra. A miocénban itt hömpölygő egykori folyó deltatorkolatának hordaléka hagyományozta ránk ezt lenyűgöző természeti látnivalót. A zöld + jelzésen kapaszkodunk ki a kanyonból. Néhány száz méter múlva áthatolhatatlan fiatalos állja utunkat, jzp2107 útbaigazító sorai ellenére kicsit hitetlenkedve méregetjük a megközelíthetetlennek tűnő, következő turistajelzést viselő fatörzset. Van, aki járható kerülőutat keresve abszolválja ezt a nehezen szerethető szakaszt, van, aki egy rinocérosz elszántságával, nyílegyenesen.

 

Az elmúlt néhány napban hárman kénytelenek voltak fertőző ágensek miatt lemondani ezt a túrát. A bozótharc után egyikünk az egyre súlyosbodó gyomorpanaszai miatt, ha nehéz szívvel is, de meghozza a döntését: inkább visszafordulna. Diszkréten megpróbáljuk rábírni a folytatásra, de hajthatatlan. Haloványsápadt arcszíne bennünket is meggyőz a döntése helyességéről. A párja természetesen vele marad, beiktatnak egy tízperces erőgyűjtést, majd három kutyájuk kíséretében óvatosan visszaereszkednek a szurdok bejáratánál parkoló autójukhoz.

 

Hamarosan eljutunk a zöld sáv/zöld + jelzések találkozásához. Innen már északkeleti irányba fordulva, a természetjáró társadalom egy részét érezhetően megosztó Északi Zöld túraútvonalon haladunk tovább jól járható, széles erdei utakon. Az előző napi, nem jelentős mennyiségű eső hatására is helyenként sárdagasztásba csap át a túra. Többnapos, intenzív csapadék esetében komoly küzdelmet okozhat ez az agyagos, vendégmarasztaló talaj.

 

Ritkulnak a fák, lassan előbukkan a Dobroda-patak völgyében tengődő Litke, valamint az Ipoly völgye. Leereszkedünk a Cserhát északkeleti pereméről, a keskeny ösvényt kidöntött fák ágai borítják, nem könnyítve meg ezzel az haladást. Az illegális fakitermelés eléggé egyértelmű nyomai ezek. Elnézzük a faluba bevezető utat, kerítésen akadunk fenn. Visszafordulunk, visszacsúszkálunk a jelzésre, és már a helyes úton zúdulunk be Litkére. A bozótosból előbukkanó népes csapatunkat dermedten bámulja két cigányember és egy, a mozgásában nem korlátozott, girhes kutya. Az összképünket talán még szürreálisabbá tette az, hogy egyik ökotudatos túratársunk többzacskónyi, az erdőben összeszedett PET palackkal tűnt fel a falu szélén. Néhány portával odébb két roma fiatal figyel gyanakodva bennünket. Odalépek hozzájuk, köszönök, és reménykedve kérdezem, hogy van-e működő kocsma a faluban. Megenyhülve, szinte sajnálkozva válaszolják, hogy az egyetlen kocsma már jó ideje bezárt Litkén. Esetleg nyitva tartó boltot találhatnánk, érdeklődöm. Az órájukra tekintenek és rázzák a fejüket. Ez van, marad a fénykép. A Litke, Dózsa utca megállónál egészalakos fénykép készült rólam, és szépen látszik annak a szorgos kéznek a munkája is, amely a „DROGOS KURVA” felirattal színesítette a buszmegálló tábláját és a hétköznapokat. Tetejüket vesztett, cabrio házak, és tetővel még rendelkező, de lepusztuló félben lévő épületek váltogatják egymást. A következő kereszteződésnél 6-7 gyerek játszik, kettőnél okostelefon, amivel felvételeket készítenek rólunk. Köszönök, majd egy kicsit pózolok nekik, visítva-nevetve futnak a mellékutcába.

 

Számos alkalommal leírtam már a véleményem arról, hogy mi áll ezen régiók évszázados Canossa-járásának a hátterében. A Trianoni békediktátum központjuktól elszakítva a perifériára sodorta, a kommunista hatalomátvétel kirabolta, majd – paradox módon – a rendszerváltás a termelőszövetkezetek és egyéb munkahelyek megszüntetésével végleg a padlóra vitte ezeket a falvakat, ahol „… most tél van és csend és hó és halál.” Litke is azon települések közé tartozik, ahol igénybe vehető a falusi CSOK. Csak tessék, Képviselő Hölgyek és Urak, csak tessék, bátran sétáljanak végig ezen a falun (is), és közben gondolkodjanak el azon, hogy – sok egyéb mellett – kézzel fogható munkahelyek híján milyen esélyeket nyújthat ez a családtámogatási kedvezmény az itt lakóknak.

 

A falut elhagyva hamarosan sűrű akácossal átszőtt, meredek domboldalnak kanyarodik az Kopasz-hegyre felvezető ösvény. Járhatósága és követhetősége esetleges, néhány bőröm alá befúródó tüskét én is magammal hurcolok ebből a növénytársulásból. Az adótorony látványa már sejttette, hogy közeledünk a hajmeresztő, 264 méteres csúcshoz. És ami ott vár bennünket, az bőkezűen kárpótol a bozótharc vérveszteségeiért. Kinyílik a táj, gyönyörű panoráma nyílik a Mátra tekintélyt parancsoló vonulatára, míg attól északkeletre a Palóc Olümposz, a Karancs tömbje vonzza a tekintetet. A szikrázó napsütés hatására a csapat nagy része kényelmesen elnyúlik a dombtetőn, és serényen a télvégére kiürülő kalciferol készletek feltöltésébe kezd.

 

A túra nekem leginkább kedves szakasza következik. Kopár, bukolikus lankákon hullámzunk, a tekintet bátran megszaladhat északra, a Felvidék hegyei felé is. Latolgatjuk, hogy vajon jelentősebb hófolt, vagy csak a kitett, sziklás hegyoldal fehérlik a legtávolabbi hegyláncon. Délre a Komra-völgyi-víztározó víztükrén csillan meg a napfény. Litke település elkeserítő összképe, a csöndes dombhátak szelíd békéje alapján ez a térség a lesajnált, a reménytelennél is rosszabb helyzetben vegetáló, számomra mégis annyira kedves Cserehátra emlékeztet engem. Nincs csúnya táj, csak szegényes fantáziájú természetjáró.

 

A csapat végén haladva érkezek a Palóc Pompei, az Ipolytarnóci Ősmaradványok Látogatóközpontjának parkolójához. Nem sok időnk marad záróráig, ezért inkább autóba szállunk, és Alsótoldon, a Told Gold Fogadó számunkra fenntartott alsó szintjén egy remek „munkavacsorával”, ahol patakokban folyik a palócleves és a brindzové halusky, fejezzük be a napot.

 

Három éve jött létre ez a csapat. A vezetője – akit persze nem közgyűlésen választottunk meg, minősített többséggel – szabadidejéből nem keveset áldozva, önzetlenül szervezi ezeket a túrákat. Megszerettette a természetjárást többtucatnyi emberrel, akik közül már többek önállóan belekezdtek az OKT bejárásába, vagy éppen a teljesítménytúrázásba. Tevékenysége elismeréseként valószínűleg soha nem fogják majd potentátok szorongatni a kezét a Természetjárás Napján Dobogókőn, nem kerül majd be az Aranyjelvényes Jedi Lovagok kasztjába sem, de azt hiszem, hogy jól meglesz ő enélkül is. Szerintem jóval nagyobb sikerként éli meg azt, hogy létrehozott egy baráti közösséget.

 

Én pedig azt gyanítom, hogy gyűjteni fogok még kilométereket az Északi Zöld útvonalán.