Reményeim és ígéretem szerint jövő héten én is írok (Rövidebben? Hosszabban?) az Északi Zöld egy szakaszán szerzett tapasztalataimról. Addig is hadd osszak meg egy másik tapasztalatomat, ami talán az életközépi válság elleni küzdelem egy újabb lépcsőfoka lehet az esetemben. Vagy csak nem vagyok normális.

 

„Csörög a fagyos föld, hideg van,
hópihe fészkel a hajadban,
gyűlnek a varjak az egekben,
gyűlnek a gondok a szívedben.”

Csorba Győző: Csörög a fagyos föld

 

Alapvetően hedonista természetjárónak tartom magam. Többnapos túrák esetében rendszerint ragaszkodom azokhoz a szállásokhoz, amelyek biztosítják a vetett ágyat, a meleg vízzel ellátott fürdőszobát, és ha van rá lehetőség, akkor a vacsorát. Ehhez képest a múlt hétvégén, amikor egy bájos kis lehűlés érte el az országot, péntekről szombatra virradó éjszaka másodmagammal – hogy ne legyek totálisan off – a Kevély-nyergi OKT bélyegzőhelytől néhány méterre aludtam egy sátorban.

 

Pénteken 21.00 magasságában sétáltunk fel a Kevélyek árnyékában magát szégyenlősen meghúzó tisztáshoz. A csillagok hidegen ragyogtak, a szürreális méretű Hold korongja vonzotta a tekintetet. Lepakoltunk az esőház padjaira, társam tűzrakásba kezdett, míg én a hidegre való tekintettel önmagam sajnálatába, és ez a tevékenységem olyan 20-30 percig ki is tartott. Ekkor tudatosult bennem, hogy:

 

1. Amíg nem kerülök bele a hálózsákba, addig fel kellene vennem a hátizsákomban felcipelt több réteg ruhámat.

2. A fejemen fityegő vékony, kendővé formált csősál helyett vegyek már fel egy normális sapkát.

3. Ne álljak szerencsétlenül, önmagam sajnálva a setét éjszakában, hanem igyekezzek valami hasznos tevékenységet folytatni.

 

Ennek, valamint a fellobbanó tűznek

köszönhetően már komfortosabban éreztem magam. Megsütöttük és elfogyasztottuk a grillkolbászokat, majd ittunk néhány kortyot A. Attila, az istenadta nép újkori Robin Hoodjának kedvenc italából. Villámgyorsan átöltöztünk, és a hálózsákokba fészkelődtünk. Éjfél körül, már az álom feneketlen mélységéből visszakapaszkodva köhögés és közeledő léptek neszére tágult kosárlabdányi méretűre a pupillám. Egy-két percnyi fülelés után meggyőztem magam arról, hogy a Gyatlov túracsoport tragédiája hat évtizeddel később nem a Pilisben fog megismétlődni, és gyorsan elaludtam.

 

Hajnalban a sátor belső hőmérséklete -8 °C volt, ami -10 °C alatti külső hőmérsékletet feltételezett.

Reggel hat óra körül kiólálkodtunk a zúzmara lepte sátorból. Egy másik sátor is állt a tisztás Nagy-Kevély felé eső oldalán, így az éjszakai rémületem okozóira is fény derült. Keményre fagyott talaj zörgött a talpam alatt, amíg a Stromfeld emlékpad kilátást nyújtó tömbjéhez sétáltam. Az Encián Emlékek kódját most nem láttam a padon vagy annak a közelében, de lehetséges, hogy nem is kerestem eléggé.

 

Az erősen eljegesedett vizeinkből

összecsorgattunk annyit, hogy tudtunk kávét főzni, megreggeliztünk, jót beszélgettünk egy debreceni kéktúrázó párral, még megmártóztunk a Nagy-Kevély mögül előbukkanó Nap sugaraiban, majd a felszerelésünket elcsomagolva,

nagy létszámú, jellemzően a tapasztalt életkorba tartozó tagokból álló turistacsoportokat üdvözölve ereszkedtünk le a hegyről.