Még egy megjegyzés, aztán mára takarékra teszem magam. :) Mostanság történt velem, hogy valaki iránt nagy bizalommal voltam, és ő bennem csak a rosszat látja. Nagyon jót tett nekem, hogy ezekben a napokban a mesékkel foglalkoztam, mert így legalább nem gyűlöltem meg az illetőt. Inkább sajnálom, hogy be van zárva a saját kis világába, és hát milyen anyja lehet az ilyennek, aki ilyen bizalmatlant nevel a fiából? Sajnálatra méltó az ilyen ember, nem gyűlöletre.

Közben azért a kényszereimen is elgondolkodtam, hogy engem vajon miért lát ilyen gyogyósnak? Van néhány félelmem, amit most mertem igazán bevallani magamnak, pl. az elhagyatottság érzése és nyomában a frusztrált düh, ez nekem is új volt magammal kapcsolatban. Sajnos erre nem létezik olyan megoldás, hogy belököm a kemencébe, mert úgyis újra előmászik a "boszi". Erre ajánlja a pszichiáter doktornőm, hogy nem szabad csökkenteni a félelemérzetet. Ezért van, hogy a kényszereseknek a kognitív terápián azt a feladatot adják, hogy tartsák a félelmet a figyelmük előterében, és akkor fog kioldódni (míg ha megpróbáljuk semlegesíteni vagy elfojtani, akkor még erősebben előtör!)