Nagyon helyes!
Ezeket a végletekig eltorzult istenképeket minden hívőnek ki kell verni a fejéből.

Ehelyett pedig maradjon meg az őskeresztények által is ismert bizonyosság:

- Van a létezésben valaki, aki végtelen módon szeret minket.
(Ez a végtelenség olyan nagy, hogy nincs nála nagyobb, ám ezt a végtelenséget nem tudjuk felfogni, mert mondhatjuk rá - "klasszikust" idézve - "de van nagyobb: két végtelen". A szeretet sem a "szeretem a mákos tésztát" kedvelése, hanem egy minden önzéstől mentes, másra irányuló tett).
- Ez a valaki bennünk(!) van, eltávolíthatatlanul.
(Se ő nem tud onnan elmenni, se mi nem tudjuk onnan kiűzni. Legfeljebb mint egy vastag takaróval egy nagyon nagy fényt, eltakarni magunk elöl, és tagadni, hogy bennünk lenne)
- Ez a szeretet abban is megnyilvánul, hogy soha, de soha nem vádol semmivel. Szabad akaratot adott nekünk, és azt tehetünk amit csak akarunk, nem akadályoz meg benne. Lehetőséget nyújt nekünk, hogy kommunikáljunk vele, de pokróccal letakarva őt, ez nemigen fog sikerülni.

- Annyira szeret minket, hogy akár a lehető legrosszabb dolgot is megtehetjük ellene. Ez kb. 2000 évvel ezelőtt egy apának az lehetett, hogy pl. megölik a fiát (a mai apáknál és anyáknál, melyek sokszor csak genetikailag azok, nem biztos, hogy így van). A zsidók azonban így gondolták, és biztos voltak abban, hogy egy ilyen tett bosszút kívánna. Közülük sokan egy ilyen torzképű istenben hittek, s ezért haragudtak is rá, nem voltak kibékülve vele. S amikor  megölték azt, aki az őskeresztények számára teljes bizonyossággal az atya fia volt, akkor megdöbbenve tapasztalták, hogy nincs bosszúállás emiatt. Mert ez az atya ennyire szereti őket, hogy még ezt is megengedi nekik. S ekkor az is bizonyossággá vált előttük, hogy bármit is vétkeznek, akár az atya ellen is, az mindig megbocsájt nekik, legfeljebb vannak akik - ezt a kereszthalált meg nem értve - nem hiszik el. Sajnos a későbbi korban is voltak olyanok, akik ezt így nem tudták elfogadni, és más magyarázatot kerestek. Ez történt azzal is akinek a középkorban volt egy - ma megkérdőjelezett - istenérve, és valami más módon magyarázta azt amit megváltásnak nevezünk, és a legtöbb keresztén ezt ismeri - tévesen.

Ezt a bennünk élő valakit hívhatjuk bárminek, akár karakuttynak, vagy rózsaszín elefántnak, ha úgy tetszik, ez a mi dolgunk. Attól még ott van akkor is ha nem hisszük, hogy létezik. Ott van mindenkiben, Balázsban, Zsoltban, Andreában, Évában, bárhogyan is hívják, így akár ott van Ivánban vagy Gáborban is.

És ez a valaki tudja a kívánságainkat, és ha az értelmes, s nem vezet az életünkben rosszra, akkor teljesíti is, legfeljebb ki kell várni. Sokkal jobban mint egy jó apa vagy egy jó anya. De egy anya se teljesít olyan kérést, mint pl.: "vegyél nekem egy pisztolyt, hogy lelőhessem az apát, mert adott egy pofont". De a kedvenc játékunkat sem veszi meg rögtön egy jó anya, mert a rá való pénzt is gyűjteni kell, s lehet hogy csak karácsonyra kapjuk meg.

Aki meg titokban - kemény ateizmussal titkolva maga előtt - arra vágyik, hogy megtapasztalhassa ezt a szerető, és megbocsájtó valakit, az csak türelmesen várjon. S mivel a pokróc akadályoz, ne gondolja, hogy a benne lévő valaki nélkül meghozott döntéseinek a következményei mindig jóra fordulnak. Ám ha leveti ezt a pokrócot, akkor a bekövetkezett rosszak is - gyakran csak hosszú idő múltán - mint szükséges tények alapozzák meg a későbbi jót, ami rá várhat. Egyedül azonban ez nem szokott sikerülni, csak vele.