Lutra Creative Commons License 2019.02.06 0 0 95161

Kalász László

Mélyen ott ül a vágyunk

Mélyen, ott ül a vágyunk
Ránk, földi emberekre,
ilyenkor, éjjel-tájon,
ránk kacsintgat az álom
rezgős csillagszemekkel.
S szerető szemű lányok
lopóznak a szívünkbe.
Engem is gyarlóság von
ilyenkor, éjjeltájon
jól ismert közelükbe,
ha a tavasz megmozdul,
s kibúj a téli tokból.

De ez az éj megváltó
szelekkel csókolt szájon —
más ember meg ne szánjon :
én nem csókoltam vissza,
s lelkem csak félve issza
ízét, ám viszont nem mer
szeretni : — ez az ember,
amíg nagy dolgok hívják
aprókban leli írját
fájdalmának, vágyának.
S mélyen ? — Tesped a bánat.

Mélyen, ott ül a vágyunk
valami szépre, másra —
nem futó feledésre,
s meg-meglendül a szárnya,
s felbolygatja rakásra
csipegetett kedvünket.
Borzongunk, s rádobáljuk,
takarni, egyre-másra,
lopkodott életünket,
de nem vigasztal minket,
csak, mint a sebesültek :

ajándékokat rágunk,
bár őrjít csonkaságunk.