Lutra Creative Commons License 2019.02.05 0 0 95158

Tóth Erzsébet

Összetört vers

                            Húgomnak

Barackot, meggyet,
szilvát zabáltam egy férfi helyett,
azt mondja ez a dudvás, csalános örökélet.
Hiába borult érte virágba a kezem,
Hiába feszített maga alá a Nap.
Hiába könyörögtem olyan hangosan,
hogy fölvertem álmukból a lelenc isteneket.
Azt mondják a madarak
nem ott van a Gellérthegy ahol én kerestem.
Nem ott van a Duna,
te is máshol vagy, nem fekszel itt mellettem,
kerüljelek már téged is, mint a tükröket,
meneküljek tőled.
Ha a verseket ledobhatnám mint a szoknyát,
ha valaki leemelné őket a világ tetejéről,
mint tortáról a marcipánhuszárt. . .
de a versek szerelmes csillagok,
nincs testük, árnyékuk, helyük,
olyanok mint én.
Meg a fényeskedő ribanc angyalok.
De én elkísérem a szeretőjéig,
elkísérik a nyári dobok,
csak az egész tavasz az én ágyam legyen,
csak fájjon már egy kicsit a szíve,
holnapra igaz lesz amit ma hazudtam.
Ne kérdezz, ne sírj, ne érts meg.
Nekem sem beszélhet már senki a fájdalomról.
Nem énekelhet. A fájdalom néma mint a halál.
Majd visszatérek mint a kutyák, sántán, megőszülten.

                              *

Visszatérsz
hogy ne csak élni, meghalni se legyen már miért,
hogy ezután se lásd az arcokat, ne lásd a fegyvereket,
szóljon suttogva a parancs: ne zavard a mosolygást!
Hogy több legyen a jóltartott,
tenyésztett bámészkodó, és érkezzen a büdös levegő
hermetikusan elzárt vagonokban,
érkezzen postagalambbal, érkezzen borítékban,
és késsel támadj megint a karácsonyra,
és hulljon a hó, hulljon még négyezer évig,
és hulljon feketén szívedről hazádra a káromkodás.

Itt te nem lehetsz kenyérosztó.


                              *

Egyszer majd
hajnalt hordunk újra a szívünk alatt,
a költők álomtól véres arccal ébrednek,
úgy állnak az emberek elé,
újra parancsolnak és rendelkeznek,
és gyönyörű lesz újra
mint egy palotában lépdelni a lángok között,
porrá égni mosolyogva.