Szentmártoni János

Szonáta

Gyújtsd föl az örömöt bennem,
a kapcsolót én nem találom;
tán észre sem veszel, ha erre jársz,
oly árnyékba borít halálom;

minden csak messziről lobog fel,
a tűz melegét el nem érem;
nem pazaroltam magamat rosszra,
csupán csak Urukban éltem,

amit helyesnek és szépnek láttam,
lassan rádöbbentem - nem lehet,
közben észrevétlen kispóroltam
csaknem mindenből a szívemet,

minek is tartogattam?, hiszen
nem tudtam használni semmire,
még magam elől is rejtegettem,
s honnan most elővenném - hűlt helye;

megválthat-e engem bárki?,
kihámozhat-e éjszakámból?;
aki erősnek hitte magát,
már csak az emléke lángol;

aki szabadnak hitte magát,
délibáb-kalitkában ázik,
mindig a másban, az újban
próbált eljutni önmagáig;

én meg önmagamon túl
sajnos sohasem jutottam,
fejemben világ épülhetett,
kockaként pörög most unottan;

gyerekként minden más volt,
madarak énekeltek rólam,
átáramolt rajtam a szépség,
s én boldog hangszere voltam,

gyerekként még minden más volt,
Isten bokájánál ültem -
de a halál odvas tövében
leroskadtam megszégyenülten;

azóta dacból, szorongásból
falakat hordok csak össze,
ne is lássam kudarcom bűnét,
eltöröljem mindörökre:

hogy nem tudtam senkit megtartani,
ki az életnek megtartott engem,
a remény füvét nem leltem sehol,
hangszerből faragott koporsó lettem -

a dermedt ürességben gyertyát
éget a bor, a holdarcú vers - hárman,
csalóka fényünknél raboskodom,
a teremtés ízével számban...

Tán észre sem veszel, ha erre jársz,
oly árnyékba borít halálom,
gyújtsd föl az örömöt bennem,
a kapcsolót én nem találom.