Simon Márton

Van

Van ez, hogy állunk a temető kerítésének
két oldalán, és mintha csak egy röplabdával adogatnánk,
passzolgatjuk egymásnak a halálodat. És akkor hozok
egy fejszét, hogy kivágjam a fát, ami a temető bejárata elé
nőtt, hogy ki tudj jönni, és te azt mondod, ne butáskodj,
kisfiam. Pedig a vállamig sem érsz.

Szóval befoglaltad az álmaim. Szerintem ezeket a szövegeket is
kissé egyhangúvá teszed, már a tematika szempontjából.
Viszont ez lett az egyetlen hely, ahol még szóba állhatok veled,
ez maradt, semmi más – persze ha nem számítjuk,
amikor esténként, a boltból hazafelé menet, gabonapelyhet,
tejet cipelve, reflexből elkezdek beszélni hozzád. Ez a kettő.
Vacsorára is reggelit eszem. Ehhez mit szólsz?

Azt sem tudom, mi ez. Foglalkoztatni persze foglalkoztat,
csak érdekelni nem annyira érdekel. Úgy értem: hadd
egyszerűsítsem személyes névmásokig a bénító, torokszorító,
megemészthetetlen, satöbbi, hadd beszéljek. Hadd halásszak ki
a hideg, zavaros tükörből néhány primer közlést.

Sár lettél. Tele van veled a szám.

Van ez a dolog, hogy 11 évesen megfordul a fejünkben,
lehetnénk akár öngyilkosok a maradék gyógyszereiddel
(sok gyógyszer maradt utánad), de már akkor is van annyi eszünk,
hogy tudjuk, ez ahhoz nem elég. Szóval, ami ahhoz nem volt elég,
hogy téged életben tartson, az nem lehet elég, hogy minket
megöljön. Ezt most praktikus okokból nem állítjuk párhuzamba
az ún. szeretettel.

Okos gyereknek lenni a legrosszabb.

De le lehetne ezt egyszerűsíteni. A tejcsarnokban édeskés, jellegzetes
szag terjeng, a fal sárga, a pucér villanykörte koszos. Légypapír.
A tejet 3000 literes acélkádakban keringetik, keverik, forgatják.
Sok évvel később látsz ilyen kádakat messze onnan, egy tengerparti
raktár hátuljában. Kék műanyagból, de a rendszer ugyanaz.
Ezekben rákokat tenyésztenek.

Innentől folytasd te, a te sírásod jobb.

Bármeddig folytathatnám.