Ha már a kazah topicban igény mutatkozott a türkmén utazásom részleteire, alább összefoglalom a legfontosabb tudnivalókat.

 

A bécsi követség az öt napos tranzitvízumhoz szükséges meghívólevelet 10 Euróért állítják ki 30 napon belül. Nálam ez egész pontosan a 30. napot jelentette, ekkor már Bakuban rágtam a körmöm. A meghívóhoz kismillió dokumentumot kérnek (https://austria.tmembassy.gov.tm/en/consular-services/application-form), viszont elég nagy könnyítés, hogy az egészet e-mailben is lehet intézni. A legfontosabb, hogy már az igénylésnél rendelkezni kell a két szomszédos ország vízumával, ami praktikusan azeri-üzbég, vagy iráni-üzbég vízumokat jelent.

 

Én három ok miatt is az előbbit választottam. Iránt nem olyan régen jártam be elég alaposan, Bakuba repül a Wizz, de ami a legfontosabb, hogy ha elutasították volna a vízumot (amire durván 50% az esély...), akkor beragadtam volna Iránba, így viszont B-tervként ott lett volna a Baku(Aalat)-Aktau hajó, amivel kikerülthető Türkmenisztán.

 

A hajójegy megszerzése szintén nem zökkenőmentes. A bakui kikötőben ugyanis közölték, hogy két héttel későbbi a legközelebbi időpont, amire jegyet vehetek. Innen egyébként új türkmén hajók indulnak, amin nem ingyenes az ellátás. Mentőötletként elbuszoztunk Aalatba, ahonnan a kompok mennek, elvileg minden nap, valójában - pechünkre - hétvégén nem. A hajókat egyébént úgy megrakják, hogy az egyes kamionok között 10 centi hely sem maradt. Ennek akkor lett jelentősége, amikor a kapitány bejelentette, hogy a háborgó tenger miatt nem messze a parttól le kell horgonyoznunk, miközben a hullámzás kb. olyan volt, mint a Balatonon szélcsendben, még vizibiciklivel is nekiindultam volna az útnak. Az átkelés (270 km) így mindössze 60 órába telt... A társaság egyébként elég jó, az Afganisztánba hadiellátmányt szállító török kamionsofőrökön kívül pár angolul egész jól beszélő türkmén kereskedő. A hajójegy 16e/fő, ami esetünkben 7 étkezést is tartalmazott, plusz egy csomó grúz bort a kapitány kabinjában.

 

Amennyire macera bejutni az országba, az utazás annyira egyszerű. Reggel kikötttönk ki Türkmenbashiban, ahol a kikötő a 60s évek SZU-ját idézi, míg a határátkelő olyan, mint a katari reptér. Ez a kettősség egyébként végig is kíséri az egész türkmén utat... A vízum kiváltása a meghívólevéllel fél óra (17500/fő), határellenőrzés öt perc (bár ez lehet öt óra is, ha nem vagy szimpatikus). Türkmenbashi egy üdülőövezet, ahol luxushotelek vannak ugyan, de látnivaló nem igazán. Innentől az árakat a hajón feketeárfolyamon váltott türkmén manatból számolom, ami ötször jobb, mint a hivatalos. Délután indult a vonat Ashgabatba, 4 férőhelyes kabin 900/fő, másnap hajnalban érkezik a fővárosba.

 

Reggel kibuszoztunk Nisába, az egykori párthus fővárosba. Mérsékelten érdekes romterület, viszont - nem meglepő módon - senki nem volt rajtunk kívül, szóval érdemes felkeresni. Arról nem is beszélve, hogy a városon kívül minden nő népvseletben van, ami önmagában is látványos. A nap hátralévő részében megnéztük Ashgabatot, ami messze a legbizarrabb hely, ahol valaha jártam. Kívülről minden épületet fehér márvány borít (az elnök kedvenc színe, így az autók 98%- is fehér), például a hotelünket is, ami viszont belülről úgy nézett ki, mint Drezda a II. VH után. A város legolcsóbb szobája egyébként (messze az öt hónapos út legdrábbja) 35 dollár volt, cserébe nem járt vakolat a falakra, hiányos volt az álmennyezet a fürdő pedig kokrétn szét volt verve. Ez még nem is zavart volna, de az összes lyukból százas nagyságrendben ömlöttek a csótányok. Talán hiba lenne ebből extrapolálni a város többi részére, de valójában mindenhol a csilivili külső mögötti pusztulat fogadott. Nemzeti Múzeum teljesen üres volt, a Türkembashi Múzeum kapuja ugyan nyitva volt, de bent nemhogy kiállítást, de élő embert sem találtunk. A Nemzeti Könyvtárban volt három dolgozó, két olvasó, meg külön polc az "elnök által" a minden létező témában (türkmén történelemtől a lótartáson keresztül a nők helyes viselkedéséig) írott könyvekkel. A parkok grandiózusak voltak, de rajtunk kívül ott sem voltak emberek. A köztéri emlékművek a következő tematikában merültek ki: régi elnök színarany, illetvearanyozott szobrai a város szélére száműzve, türkmén zászlók ezressével, új elnök óriásplakátjai a lehető legviccesebb körítésben (lóháton fehér galambbal a vállán, kölyökkutyákkal a hóna alatt, stb...), valamint harcos türkmének lehetőleg kivont karddal. A csúcselmebetegséget viszont az Olimpiai Park jelentette, ami egy hipermodern stadionokból, sportcsarnokokból és kiszolgáló létesítményekből álló városnegyed, melynek egyes állomásait külön erre a célra kiépített magasvasút köti össze. Természetesen az összes épület zárva volt és a vasút sem járt. A kormányzati negyedben minden villanyoszlopon 6 kamera (bár ez Ujgurisztán után már nem tűnik durvának), és persze a kedvencem, a Türkmén Űrkutatási Hivatal!

 

Harmadik napon reggeli busz Derwezébe, a Kunya-Urgencbe és a Dasoguzba menő is jó (7 és 8 között van négy járat is), a félidőben tartott pihenőnél kell leszállni. Innen 12 km a kráter, amit le is lehet sétálni ugyan, de a sivatagban - legalábbis nyáron - van vagy 40 fok, árnyék viszont nincs. A megállóként szolgáló bádoglapokból összerakott vendéglátóipari egységnél el lehet tölteni a nap legmelegebb óráit, akiek bejön a DVD-ről vetített kutyavidal, és barátságban van az ott szolgáló felfoghaattlan mennyiségű léggyel, annak tetszeni fog a hely. Ugyanők szerveznek dzsipet a kréterhez, valami egészen pofátlan áron, és az irányonként húsz dollár nem alkuképes... Ezt odafelé nem lehet megúszni, de visszafelé lehet alkudozni a pásztorokkal. A kráter mellett van jópár jurta, egy éjszaka 10 dollár, ami az élményhez képest igazán baráti. Ja, és itt meglepő módon még turistákkal is találkozni.

 

Negyedik nap reggelén vissza a főútra. A bádogétteremtől nem messze van egy checkpoint, az ott szolgáló rendőrt kértem meg, hogy ugyan intsen már le nekünk egy fuvart Konya-Urgenchbe (mivel elenyésző volt a forgalom, nem akartam kockáztatni, bár errefelé tényleg minden autó feketetaxi is egyben, és nagyon olcsó, mivel egy liter autógáz 20 forint). A város egyetlen szállodája felújítás miatt zárva, így az este szálláskereséssel telt, végül egy helyi család befogadott minket. Konya-Urgench egyébként Ashgabat antitézise, a legtöbb utca még aszfaltozva sem volt. Minden tekintetben Fekete-Afrika.

 

Az ötödik nap délelőtt megnéztük a Világörökség helyszíneket, amik kimondottan hangulatosak voltak, bár az üzbég selyemút helyszínekhez képest nyilván a fasorba sincsenek. Délben pedig egy újabb meglepően sima határátlépés Üzbegisztánba.

 

Üzbegisztánról nem tudom mit írjak, nagyon egyszerűen és logikusan bejárható ország, a turisztikai infrastruktúrájának kapacitása pedig jóval meghaladja a jelenlegi látogatószámot. Bár ez az e-vízum miatt most nyilván változni fog. Annyi megjegyzés, hogy bár a három fő attrakciója tényleg lenyűgöző, szerintem a kelleténél többet költöttek műemlékvédelemre, mert minden olyan, mintha a múlt héten adták volna át. Irán ebben a tekintetben hangulatosabb. Ja, és ha nincs elég idő, akkor Tashkent és a Fergana-medence is kihagyható.