Gál Farkas

Felemelt ujj

Vasútnál lakom.
Füstszag és korom libeg be
az ablakon
váltók dörögnek, acélos jajgatásban
iramlanak a forró kerekek,
Valamelyik viszi a véredet...
Bajuszod lecsüngő ága
mozdulatlan, mint lelőtt
madarak szárnya.
Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt
s figyelsz a hallgatásra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.

És nincsen szavad a csillagos égre
mert befagyasztottak a csönd
üvegébe
mert a zengő kerekek széthordták
meleg véred
s nem mondhattad végig az igazat, szépet.
Mi kérleltünk téged
de inkább hallgattál a halálra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.

Sokan emlékeznek a költőre.
Van aki látta
csikorgó télen tavaszi kabátba.
Olyat is mesélnek: segítettek neki
amikor éppen
albérletet keresett a holt vidéken.
Tudják miért írt, mikor hol járt
és kit szeretett
emlegetik a náluk fogyasztott ebédeket.
De ezt nem a z é r t mondják.

Ott voltak, amikor elveszítette Flórát
amikor állásból, szobából kipakolták.
Barátai voltak, nem ők tették a jégre
sőt a biztos partokon
aggódtak érte.

Kisétálsz a Dunához. Leülsz
az alsó kőre
s a választ suttogod: „inkább segít
a kutya szőre ..
Ülsz, ülsz az egek fogaskerekei alatt
figyelsz a hallgatásra.
Bajuszod lelőtt madarak szárnya.
Faggatunk téged:
— Jól mondjuk-e az igazat, szépet?
Mert erre intettél mindig,
nem a halálra.

Te felemelt ujj, lesújtó pálca.