A nagyevő

(Elmondta Bíró Ferenc vén Dájdáj, 1972. IX. 23. Hallotta gyermekkorában.)

Vót, hol nem vót a világban, messze, messze a hegyen túl, vót valamennyi hengyabaj. Aki az én mesémet nem hallgatja, az megverődik annyisza.
Hát vót egy ember és egy asszany. Annak sak gyermeke vót. Utujára mégis született még egy kicsi fija. De azt nem győzte szoptatni, annyit ett a gyerek. Hát két tehenye vót a szeginyembernek, de nem győzett annyi tejet fejni, hagy az a gyerek meg ne egye.
Utujára már ráfagtak, a tajásakat is összeszödették mind a tyukaktó, hagy laktassák jól a gyereket.
Hát az akka se lakatt jól.
Mit csináljanak? A .gyerek nőtt napró napra. Nagyra nőtt, nagyra. Má akkara vót, hagy ement ki a kertbe, s annét, amit az apja kiásatt, a fődet, ahagy ásta fe a kertet tavassza, azt is mind egy cseppig megette. Nem számítatt nálla, hagy főd, hó, csak ett és ett.
Hát nekifagtak, összöszidták a szülei, hagy miféle dalag az, hagy ezt má nem győzik ki ámbá...
Evette magát, ebódult a gyerek.
Ement ki a határra.
Hát att megjütt a kedve, má látta, hagy az emberek szántnak. Nekifagatt att, att is átfagta az egész szántófődet. Megette.
Ment tujább. Hát elérkezett egy udvarház. De őtet az apja enövöztö Kilencnek, má annyit ett, mint kilenc, még ejsze tíz is, se ett annyit, mint ő.
Ement a fíjú.
Kérdi az úr hagy: — hát téged hagy hinnék?
Azt mandgya:
— Ingem Kilencnek hínnak — azt mandgya —, de nézze — azt mandgya —, és sakat eszem, de sakat is dógazam — azt mandgya. — Annyi munkát aggyan, mint kilenc embernek.
Na, megfagadta az uraság, az embert, azt a fiút.
Na, a fiú dógazatt. Adatt neki két nagy ökröt, hagy azakka járjan, dógazzan.
Járt is a fiú, de aztán neki minden áldatt nap kellett, egy ökröt meg kellett főzzenek, egy sütet kenyeret kellett, hagy adjanak, má ő csak úgy dógazatt hagyha...
Már a gróf észrevette, hagy má vége neki, má mindenit megeszi.
Mit csináljan velle? Eküdi ötét, hagy az erdőrő hazzan fát. Neki má e van menve má kilenc bérese ezelőtt kéthéttőfagva. Ő mennyen, azakat kapja att és azakka jüjjen haza.
Ement ki a fiú.
Hát a béresek att vótak. De mit csinált. Ajan sáncát csinált, hagy a víz teljesen ezárta az utat, hagy att nem jühetett e senki (hagy őtet várják meg hagy ő legyen az első).
Emenyen ki ada az erdőre, s hát a béresek att telirakták a szekereket. Elindultak hagy gyüjjenek haza.
De hát nem tudtak hazajünni. Megállattak az egész att, a vízné.
Na, jól van, az megrakja a szekeret. De közbö egy ördög mind att nyargalt kereken.
Há mika indul e, a kerék kiesik.
Az ördög kitépte a tengelyvégszeget.
Emenyen, szépen fülenfagja az ördögöt s adavitte.
— Na, dugd bé az ujjadat ide — azt mandgya — egész hazáig.
Úgy aztán az ördög jütt velle a szekérrel hazafelé. S mika utuléri ezeket. Azak att álltak, má nem tudtak ejünni a nagy viz miatt.
Hát ő emenyen szépen. A lábává úgy eresztette, hagy aztán elindultak hazafelé. Ejünnek haza.
Hát ő ezeket a béreseket nem is ügyelt ő.
Amika menyem, leghamarabb ő ment bé.
— Nyissák ki a kaput, uram!
— Hej, Kilenc, hagy nyissa az ördög, hagy vigyen e.
Azt mandgya az ördög:
— Én nem nyithatam ki a kaput is, legyek tengelyvégszeg is.
Na, hazamentek.
Mit csináljan? Ement, gandalkazatt az úr, hagy vajjan mit csináljan evve az emberre, me igy nem megyen jól.
Azt mandgya:
— Kilenc, e van menve kilenc béres a malamba. S te eriggy, menny — azt mandgya — s hamarább hazagyere, mint ők.
Jól van. Megrakják a szekeret búzává, s emennek a malamba.
Hát az ördögök malmába kellett hagy menjen, má egyebünt nem járt a malam.
Mit csinált Kilenc. Amint ment att ki a dambói hegyen, eszibe jutatt, hagy ezek má őreitek biztasan, jünnek, találkazik velek. Nekifagatt s egy nagyat ganélt az ódalba.
Képzelheti valaki, hagyha egy ökröt egy étire megett, hát ganélhatatt is.
Hát mika jönnek ezek, a szekerek megállnak, má att nem tudtak ejünni. Akkara damb lett, hagy semmiként nem tudták kimászni, ada belésűvedtek.
Na, menyen Kilenc az ördögök malmába.
Az ördög má megállitatta a malmat. Má meg vöt állva a malam. Nem akarták megindítani.
De megcsípi az ördögöt Kilenc, adaviszi a kerékhez. Meghajtja a kereket ő, s adatartatta az ördögöt a csundré seggive. Megküszürülte istenesen. Akka csak leszökött az ördög, meginditatta.
Kilenc ecceribe megőrelte, s elinditatta hazafelé.
Há, mika jű Kilenc a dambói hegybe, megtalálta: az emberek att várták ötét.
Közbö, amint jütt ki, a Küküllőbő úgy megszitta vizze magát, hagy mika kiérkezett a dambra, ezek hagy att várták őtet, szépen fejülkerült, nekifagatt pisilni. Addig pisilt, amég teljesen emasta a hegyet, s akka kigyütt, att háttá őket, s ejütt haza. ő őrelt, s ejütt haza.
Na, mast az a nagy úr, hagy mit csináljan vele? Má tényleg, ettő má nem mentődik meg semmiképpen.
Fagad sak napszámast, ásat egy kutat. Kilencet beléteszi, hogy rakja ki.
Hát úgy is csinált. Nekifagtak, ásták a kutat, nagy hatalmas, mé kutat.
Kilenc belément, hogy ő kirakja.
A gróf adagyUtette az egész falut, hagy hardgyák a kövöt belé.
Hardták a kövöt, hardták. Dabták a vasat. Mindenféle darabat.
Majiket hagy dabták bé. Kilenc rakta.
Má majdnemhagy kijüjjen a kútbó.
Mingyá vége neki esmét.
Szépen ekapnak egy harangat. Rádabják a fejire.
Akka azt mandgya, hagy: — be jó, hagy ideadtátok azt a kalapat, legalább nem üti meg a kövöcs a fejemet.
Na, csak kijütt aztán. De hatalmas, nagy fizetést várt a fiú.
Azt aztán csakugyan meg is kapta. Ekapta aztán az uraságnak a lányát is feleségül, s mai napig élnek, ha meg nem hótak.

/Horváth István magyarózdi gyűjtéséből/