a szavak fölöslegesnek ítélt elemei hajlamosak először a beszédben, aztán írásban is kikopni

Amiről írsz, az a hangtani egyszerűsödés.

Ezek vagy egyetlen szót, morfémát érintenek; ilyen az, hogy a "miért" szó "mért", "mér", "mié", "mé" alakokban előfordul a nem köznyelvi/gyorsabb/gondozatlan beszédben, vagy a "-ban" rag "-ba" alakja.

Vagy pedig rendszerszerűen a teljes szókincset, vagy annak egy jelentős részét: mint a szóvégi magánhangzó eltűnése (utu > út), Horger-szabály (malina>málna) stb., a teljes hasonulás stb.

Szerintem a támadt/támadott problémakör nem ide tartozik. Ezek a szavak több morfémából állnak, a beszélő a szótő+múltidő jele recept alapján hozza létre. A zűr onnan származik, hogy a múltidő jele alapból -tt, viszont a mássalhangzóra végződő igetövek után nem jöhet hosszú mássalhangzó. Ennek a dilemmának kétféle feloldása a kétféle múltidőjel: -t és -ott (-ett,-ött). Hogy egy szóhoz melyik tartozik, arra nincs egzakt szabály, nyelvjárásonként is változik, pl. ami a köznyelvben "nyúlt", a egy nyelvjárásban lehet "nyúlott"*. A támadt/támadott közül mindkettő szabályos, mindkettő mellett szól egy kalap analógia, hangtanilag egyiket sem tünteti ki semmi.

Szóval eleve van két versengő alak, mindkettő szabályos, egyik sem olyan csökevényes, mint a "mér". A konkrét esetben annyi történt, hogy a köznyelvben ezeket elkezdték eltérő jelentésárnyalatokra használni.

---

* És szvsz. még azt sem lehet elmondani, hogy az "-ott" minden esetben a régebbi változat, ld. Halotti beszéd "hadlaua choltat" - ami itt még persze nem a múltidő jele, de etimológiailag ugyanaz a -t.