Varga Mihály

Egy délelőtt Nagy Lászlónál

—    Álmosnak látszol.
„— Éjszaka dolgozom, mindig.”
Ikonok a szekrényajtóra festve.
„—A fiammal csináltuk, közösen. Ő képzőművészeti gimnáziumba jár.” — Te is oda jártál, igaz? Képzőművésznek készültél. ,,— Régen volt.”
Lovak, kavicsok, sarkantyúk, nádlámpa, toll, láncok, érmek, kagylók; a szekrényen nagy, sárga virág.
—    Nem érzed jól magad?
„— Sose vigyáztam a gyomromra. Hülye dolog a gyomor.” — De kell, az is. ,,— Hát, sajnos, kell.”
—    Mondj valamit magadról, kérlek.
,,— Anyám háza összedőlt.”
Elhallgat, mintha a szavakat keresné, úgy látom, rágja a szája szélét. Másra tereli a szót.
,,— Sokat olvasok. Most leginkább a határokon túli költőket. Tolnai Ottót, Fehér Ferencet, Tőzsér Árpádot, Lász-lóffy Aladárt, Király Lászlót”.
—    írsz verset mostanában?
„— Keveset.”
—    Fáraszt ez a beszélgetés? Terhedre van? Vagy megszoktad, hogy interjú- és riportalany légy?
„— Nem lehet azt megszokni. Az ember ilyen esetben nem mindig azt mondja, amit szeretne. Jobb az írás.”
Amikor ki tudja, hányadszor gyújt rá, nem bírom ki szó nélkül.
—    Sokat dohányzol?
,,— Sokat. Pedig csak húsz éves koromban szoktam rá. Amikor apámnak dohányt ültettem. Akkor szívtam először.” — Jó volt? ,,— Nem. Elszédültem tőle.”
Könyökre támaszkodva, egyenes testtartással ülve, messzire néz. Szívja a cigarettát. Kevéske csend.
—    Látom, bolgár cigaretta . . .
„— Az. De nem a nosztalgia miatt Ezt vettem éppen. Véletlen.”
—    És az ivás? ,,— Régebben igen.
Akkor sokat ittam. Volt idő, hogy esténként egy üveg konyakot.” — Éjszakába nyúltak azok az esték, nem? ,,— Néha a reggelbe is.” — Sokat dolgoztál? ,,— Főleg, amikor fordítottam. Tíz év alatt harmincezer sort. Ha elmaradtam, kétségbeestem.”
— Rajzolsz még?
,,— Keveset. Inkább szobrászkodom. Van műhelyem is.” — Hogyan szoktál rá? ,,— Természeti ember vagyok. Régen is, ha hazamentem, mindig akadt valami. Tudod, mit mondok? Mostanában a sok nyavalygásom oka: elszakadtam a fizikai munkától.” — Mivel dolgozol? Kő? Bronz? Fa? ,,— A fa áll hozzám legközelebb.”
Nézem a hosszú, fülére nőtt, fehéredő haját, kemény vonalakkal telerajzolt arcát, hallgatom furcsa-rekedtes hangját.
— Lassan dolgozol? Gyorsan? Nehezen vagy könnyedén születnek a műveid? ,,— Ritkán egyre kijön a vers. Máskor javítgatni kell. Mikor hogy. A Mennyegzőt például lassan írtam. Napi öt sort: így haladtam előre, lassan.” — Javítások? ,,Ha lassan írok, akkor igen.” — Kézzel, vagy géppel írsz? ,,— Kézzel.” — Mondasz még valamit erről? ,,— Csak azt, hogy veszedelmes módszer ez.” — Miért? ,,— Energiaveszteség.” — Az alkotásnak melyik fázisa a legszebb? Mi jelenti a legnagyobb örömet? ,,— A legnehezebb előtte; a lét és nemlét határa az.” — Tehát? ,,— Ha készen van a mű.” — Elégedett vagy olyankor? „— Néhány pillanatig.” — És azután? (Erre már nem válaszol, csak mosolyog. Mintha mondaná: ugyan, kérem, elégedettnek lenni hosszan!)
—    Jó éjszaka dolgozni?
,,— Nem a realitások ideje.”
—    Tehát nem jó? Akkor miért csinálod?
,,— Rákényszerültem. Lakás, gyerek.”
—    Most jó lakásod van . . .
,,— Nézz körül. Az íróasztalomtól a Dunára látok.”
Kinézek az ablakon (harmadik vagy negyedik emeleten vagyunk?) Kint hideg a nehézkes őszi levegő. Árvák a fák, az utak, a kapualjak. Mi mindent gondol itt a költő, amikor a megszokottság, magára kényszerített munkamódszer, s az alkotási vágy nem hagyja aludni?
—    A természet embere vagy. Természeti ember, hogy a szavaidat használjam. Mit gondolsz a természetről?
,,— Kell a városi embernek is. Ügy látom, még a gépszerelmes emberek is szeretnek kimenni. Igényli ezt az ember szervezete, idegzete. De nagy veszély a szennyeződés.”
—    Szeretsz a fővárosban élni?
„— Megfordítom a kérdést. Mindig szerettem volna vidékre menni. Természetesebb életet élhetnék. Gyakorlatibbat. Most ez nincs meg.”
—    Barátok?
„— Van állandó is. De az olyanokat is annak tartom, akikkel nem vagyok közös platformon. Szeretem megtartani a régieket az újak mellett.”
—    Sok időt elvesznek tőled?
>•—Igen. De ez megbocsátható. A kapcsolatok egy másik fajtája a rossz: olyanokkal kell beszélni, akikből soha nem lesz semmi. Jön ám a telefon, a levél, küldik a kéziratokat. Nézzétek, ez a polc tele van verskéziratokkal. Azért mind megnézem. Izgat is: hátha van jó? Különösen, ha fiatalokról van szó.”
— Egyéb kapcsolatod az emberekkel?
,,— A szerkesztőség. Képszerkesztő vagyok az És-nél. Na és az író-olvasó találkozók. De egyik sem az igazi. Egyik helyen nem alakult ki igazi „műhely”, a másik: romlott, megcsontosodott a forma, nincs lehetőség élő, eleven, izzó kapcsolatok kiépülésére. Az ember naponként ki van téve a „szeretném, ha szeretnének” Ady-kisértésnek. Ez ellen védekezni is kell. Ady Endre elvárta, hogy szeressék, mégsem hajlott meg a közízlés előtt. Bartók is szép példa:
ahogy ő a népköltészetet gyűjtötte. Szimpatikusabb lett volna annak a társadalomnak, ha csak a magyart gyűjti,”
—    Mit tennél, ha abba kellene hagynod a versírást?
„—Azt hiszem, nem tudnék létezni.”
—    Mit tartasz a művész és a társadalom viszonyáról?
,,— Attól költő a költő,és attól művész a művész, hogy gondok vannak a társadalomban. Ezzel szembe kell nézni. Nem vonulhatunk el a társadalomtól, távoli szigeten alkotni. Proust redőnyök mögött alkotott.”
—    Kérdezhetek bármit?
Mosolyog, huncutul, hosszan, azután ezt mondja:
,,— Nagyon kiegyensúlyozott vagyok.”
—    Szereted a munkahelyedet?
,,— Nem szeretem a kötöttségeket. De ennek van egy jó oldala: emberekkel találkozom. Mindenki hozza magával a kicsi vagy nagyobb világát.”
—    A legutóbbi pécsi filmszemlén a zsűri tagja voltál. Jársz te moziba?
„— Ritkán.”
—    Televíziót nézel?
,,— Nincs tévém.”
—    Nincs rá pénz? — tréfálkozom.
,,— Tán az lenne. De, akinek van, az leginkább rabja. Én nem vagyok az.