Fecske Csaba

Az út végén

mint pusztuló ház faláról a vakolat
lehámlik róla lassan a teste
a rázúduló sötétben bolyong a lélek
az alagút végén a fényt keresve

az idő nem telt el vele egészen
még nem hogy magából kivesse
élete széthulló darabjait
a felejtés drótozza össze

kilencvenegy év labirintusából
kiutat már hiába keresne
nem találom szegény apámat
ez nem ő csupán elhasznált teste

mintha csak azért lenne még itt
hogy halálát velem megossza
e meddő testből az élet aranyát
az idő réges-rég kimosta

mint elszáradt falevél reszket
a láthatatlan ágon utolsó napja
egyetlen fuvallat és lehull
a hűvösen hallgató avarba