Deák Mór

Altató

És Édesanyám,
még azt meséld el,
ki leszek,
hogyha meghalok.
Hogyha majd kukacok, lárvák,
giliszták, férgek, rovarok
bennem az útjukat járják.
Bennem, akiben más lakott.
Akiben életében egyszer
Isten magára pillanthatott?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy minek ez a sok szenvedés.
Ami a szívünket aszalja,
s olyan lesz tőle szemünk alja,
mintha a könnyünk sósav volna.
Ha az élethez is kevés?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy mi fogan,
hogyha meghalok.
A föld méhében összegyúrva
port, hamut és homokot,
sárt, agyagot, lélekből lelket,
kilenc hónapot s a halált,
ki fogadna el gyermekének?
Ki az, aki értem kiált?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy miért írok verseket.
Hogy miért nem lehet,
ha írok,
s ha nem írok, akkor sem lehet,
és nem lehet ébren
s ha alszom,
és nem is kell már senkinek.

A szívem férges.

Az agyam férges.

Hajtsd el tőlem a férgeket!