Csengery Kristóf

Cövek

Halottat mosdat a fény: kiterítve
fekszik a délelőtt. Nem veszel részt
a tiszteletadásban. Tömböket vártál
az időtől, súlyos és áthatolhatatlan
anyagból épületeket, ne cikázhasson
bennük szelével a kósza esetlegesség,

de ez a kiismerhetetlen és képlékeny,
áttetsző és folyton változó közeg
megbénít és nyugtalanít: most már
mindig ebben kell irányt találnod, utat
keresned? Találkozás helyett kitérni,
félrehúzódni és lecövekelni – erre

biztat valami. Igen, cövek. Magadat
fához pányvázni, oszlophoz kötözni,
ezt sürgeti a csontokban és inakban
remegő lélek; megállni mozdulatlanul
a mindenütt imbolygó mozgás ellenében.
Karmodat, ha volna, a pillanatba vájnád,

erősen megragadva, ami van – ne múljék,
ne alakuljon át valami mássá. Reménybeli
növény, szilárdat áhítasz, kemény, de
tápláló talajt, melyben lassan gyökeret
verhetnél, szívni kezdve, amit korábban
nem találtál meg sehol: a biztonságot.