Ágh István
Csillagfelhő
Úgy tekintek az életemre,
mintha csillagos égbolt lenne,
én meg akár egy kívülálló
fekszem a fűbe temetkezve,
fölszállt csillagokban világol
múltam múltja a szülőházból,
tágabb űrben ragyog közelről,
távolabb meg felhőnek látom,
szálltam volna, de a tetőről
visszahúzott valami ösztön,
holdba szökött ló szekerének
véltem a fák hegyén a Göncölt,
majd az ég jánosbogár fénye
átváltozott pokol tüzére,
s lett a mindenség oly kietlen,
hogy az már a hitetlen érve,
vagy csak addig ér el az Isten,
ameddig az ember tekinthet?
bár a földiek közt hatalmas,
azokon kívül egyre kisebb?
vagy benne rejlik az anyagban,
minden teremtményében ő van?
lehelete a sóhajtásom,
őt dobogom egész valómmal!
múltam múltja a szülőházból
fölszállt csillagokban világol,
tágabb űrben ragyog közelről,
távolabb meg felhőnek látom,
ahonnan már az idő eltűnt,
nyomában a tér összeszűkült,
emlékeim összébb szorultak,
és úgy maradnak végleg együtt,
a nagy család is szorosabb az
asztal körül, szűkebb a konyha,
tűzhely és étel melegében
vár Szent Erzsébet fészekalja,
ahol a szeretet időtlen,
közelebb minden mint különben,
annyi a ló és egyéb állat,
hogy a falak belefeszülnek,
az akácok zöld selyemsátra
nem fér bele a Fő utcába,
egymás szárnyán a víz tükréből
ludak fehér dunnái szállnak,
a falu temetővel bővül,
mint az asztagból kazal épül,
ahol a szalma dől a nyársról,
nekem sincs már helyem a szérűn,
múltam múltja a szülőházból
fölszállt csillagokban világol,
tágabb űrben ragyog közelről,
távolabb meg felhőnek látom,
lelkekből gyűlt a csillagfelhő,
sírokat tükröz vissza fentről,
odafönn fényes fátyol leplez
mindent, mit a rög itt lent elföd,
arctalanul úgysem lehetne
megnevezni a titkolt lelket,
csak az emlék maradt utánuk,
melyet valamely érzés keltett,
hogy jó volt jó lenni egymáshoz,
nemcsak a fiúnak a lányhoz,
papunk háborús pincéjében
egy falu lett felebarátom,
akkor a halottak is éltek,
annyira egymás közelében,
akár istállóban a jószág,
kiscsikó az anyja csecséhez,
még nem tudtam, hogy más mulatság
táncát ropják a rámás csizmák,
magyarok a cigányzenére
táncolták ágyába az új párt,
hány lakodalom szállt az égbe?
s mindenki ott van, kit túléltem,
túl a fölfogható határán
az irdatlan mindenség része,
fölszállt csillagokban világol
múltam múltja a szülőházból,
tágabb űrben ragyog közelről,
távolabb meg felhőnek látom.
