Tóth Krisztina

Mindenszentek
 

Tavaszodott, araszoltunk a parcellák közt,
egy őszes úr előreengedett a sorban.
A tömeg közelebb akart furakodni,
mintha várná az eredményhirdetést.
Számháború a dátumokkal: mindenki lefelé
tartotta homlokát. Megtudtuk, ki esett ki.
 
Az elhunyt lányának bemutatkoztam:
olyan a videón, mintha gratulálnék.
 
Nyár vége volt, hogy újra csak temettünk.
A gyászbeszéd alatt a galléromra
telepedett egy sáska, mint egy zöld színű bross.
Ahogy leszállt a koporsó a mélybe,
ment a nyakamon lassan fölfelé,
és mint egy hírnök, a fülemhez hajolt,
 
aztán felröppent. Némelyik platán
lombja fakult már, de tűzött a nap.
 
Pöndör levelek kéregető kezével
volt már tele az út, amikor harmadjára
mentünk búcsúzni. A kongó urnatemplom
egy pályaudvar alagsorát idézte, ahová
testvérünket megőrzendő csomagként, földre szegzett
szemmel betettük a Föltámadásig.
 
Forgolódtunk, hogy hol van a peron.
Kifelé mindenki bedobta a pénzt.
 
Ahogy suttogva haladtunk a lépcsőn,
megláttam Őt: egy másik, távoli
világ gyerekkorában egyszer egyidősek
voltunk. Emlékszem átizzadt hajára.
A szeme a régi, de a teste! A teste
idegen, formátlan és halandó.
 
Fölismert ő is. Lemaradtam, ne kelljen
fogadnom a nemköszönését.