"Nem sznobériából, nem gőgből, hanem mert ott kapod meg azt a szellemi-lelki táplálékot, amire szükséged van. Nem gondolod, hogy így lenne? A doktornőddel nem beszélgettek ezekről?"

Igen, egyszer beszélgettünk. Ő azt mondta, hogy az tisztán látható, hogy nem mentem le a férjem "szintjére", tehát nem adtam föl a személyiségemet. De meg kell mondjam őszintén, egy ideig próbáltam eljátszani, hogy én abba a közegbe tartozom, annyira nem éreztem magaménak a másikat. Tudod, ez a szüleim és tanáraim álma volt, hogy én továbbtanuljak, és bennem soha ilyen ambíció nem volt. De mára beláttam, hogy valószínű ők láttak bennem valamiféle tehetséget, és talán ezért is erőltették (és nemcsak az álmaik miatt). Nem vagyok rá büszke, hogy így gondolkodtam, de ma már belátom, hogy tévedtem.

Valóban kissé visszahúzó a közeg, amiben élek (ez nem vonatkozik a nővéremre!). De vannak ilyen önsegítő csoportok (sajnos legtöbbször a neten), az nekem sok pozitív visszajelzést hozott az életembe. Azt tapasztalom, hogy végzettségtől függetlenül, az az ember a vonzó a többiek számára, aki tisztában van önmagával. Ezért nem zavar, hogy mindenféle iskolázottságú ember van az ismeretségi körömben, mert köztük is sok az értékes ember. Viszont azt elismerem, hogy a jó párkapcsolathoz több kell.

"akik eddig kis visszahúzódónak, kiszolgáltatottnak gondoltak, azok támadni fognak, de ezt bele kell kalkulálni,"

Tényleg nem direkt ellenkezek veled, és amit most leírok, az úgy is van. Nálam fordítva volt, én gyerekkoromban védtem meg magam nehezen. Nekem a házasság adott egy olyan hátteret, hogy nem egy száraz ökörfarkkórónak érzem magam, amit fúj a szél ide-oda. Múltkor is kóstolgatott a nyakig kifestett csaj a munkahelyemen, aztán eszembe jutott egy jó beszólás, és meg is mondtam neki. Kissé zavarba jött, és igaz, hogy azóta köszönés nélkül elnéz a fejem mellett, de legalább nem is csesztet.