Én nem éreztem meg a közelségét, de a cuccai közelében éreztem valamit. Ez azért érdekes, mert akkor még nem tudtam, hogy az ő cucca.

A pszichológia portálokon általában azt írják a plátói szerelemről, hogy menekülés a való élet elől. Csakhogy ezek a pszichológusok valszeg még nem voltak olyan helyzetben, mint te vagy én. Gondolok itt családi helyzetre és más problémákra. Szerintem olyan emberek iránt érzem ezt, aki valami hiányt pótol az életemből. Vele teljesebbnek érzem magam (mármint gondolatban). Ez egy ideig viszi előre az embert, főleg ha rendes embereket választottam kiszemeltnek, és nem valami zűrös alakot. Én pl. ilyenkor jobban összeszedem magam, mert nem szeretnék beégni. Amúgy kényelmesebb lenne XXL-es pólóban járni, és körömmel kipiszkálni a morzsát a fogam közül, ahogy A férfi a legjobb orvosság c. filmben láttam.:)

Nálam olyan nem volt, hogy egy idő után ne léptem volna kapcsolatba az illetővel. Majdnem mindenkiről kellemes emlékeket őrzök, de soha nem lett barátság a dologból. Sajnos volt egy-két tévedés, és kevésbé visszafogott viselkedés részemről, de komolyabb bajba nem keveredtem ezmiatt.

De ez már a múlt részemről, és teljesen megváltozott a hozzáállásom. Továbbra is a kapcsolataimmal határozom meg magam, mint a Héra és Démétér típusú nők. De tudom, hogy közben nekem is van egy saját életem, neki is és a férjemnek is. Azt még nem tudom elképzelni, hogy valaha is teljesen ki tudnám zárni a gondolataimból. Nála vannak erre utaló jelek, ami mondjuk az ő baja.:) Ugyanis, ha nem tud barátságba átmenni, az azt is jelentheti, hogy vagy bennem vagy magában nem bízik.