Perszephoné egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy szinte várja, hogy elrabolja a szeretett férfi. Mert akkor mondhatja az anyjának, hogy hát a másik akarta, és ő nem tehetett ellene semmit. A Démétér-szerű anyák imádnak mindenbe belefolyni, és szinte meg vannak sértődve, ha az embernek van magánélete (ezt egyébként a kényszeresek szüleinél is megfigyelték).

Soha nem volt olyan értelmiségi fiú, aki kiállt volna mellettem, és "elrabolt" volna az anyámtól. A férjem viszont komoly kapcsolatra vágyott, mikor összeismerkedtünk, és szakmunkás lévén nem bonyolította a dolgokat. Éppen válófélben volt, és nem akart egyedül maradni, de állítólag tetszettem is neki.:) De ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy én házasodjak. Mivel nekem az élettársi kapcsolat is megfelelő lett volna, mert nem szerettem volna egy esküvővel járó cécót. Végül a lakáshitel előnyösebb volt házasoknak, aztán megbeszéltük, hogy bevállaljuk. Menyasszonyi ruhám se volt, a ballagási kosztümömben esküdtem, és a szüleimtől ballagásra kapott aranygyűrű volt a jegygyűrűm. Mai napig az, de sajnos folyamatosan fölsebzi a kisujjamat a rajta lévő kő. Már bánom, hogy megtartottam a lánykori nevemet, mert így nem tudják rólam egyből, hogy férjnél vagyok.

Engem mindig iszonyúan kikészített, hogy randira jól kell kinézni, és mi lesz, ha a csokis süti szétkenődik a fogamon, miközben bájolgok a kiszemelt fiúval? A férjemmel mindez egyszerű volt, mert átugrottuk az udvarlási időszakot, és nem volt időm agyalni a dolgokon.

De persze ez olyan kamaszos gondolkodás volt, és talán menekülés is a valós szerelmi kapcsolatok elől. Mai szemmel visszatekintve ez olyan faék-egyszerűségű gondolkodás volt egy gyermek asszonytól.