Lutra
2018.12.13
|
|
0 0
95009
|
César Vallejo
Az örök kockák
Én Istenem, siratom a lényt, akit élek; megbántam már, hogy elvettem kenyeredet; de e gondolkodó agyag, noha szegényed, oldaladon nem rüh, nem varas fekélyed: Máriáid, kik elmennek, neked nincsenek!
Én Istenem, ha embernek születtél volna, ma Isten lehetnél, dicső, de te, akinek állandó jó a sorsa, nem érzed azt, kit gyúrtál hasonlatodra, de az ember téged szenved, szól: az Isten ő!
Most, mert szememben sámáni tűz lobog akár egy elítéltben, én Istenem, összes gyertyádat meggyújthatod, s elő a kockát, eljátszadozunk szépen ... Ó, kockavető! Talán a mindenségnek esélyt adsz boldogulásra, úgy hogy a halál szemgolyói néznek, két komor ász, de sárból csinálva.
Én Istenem, e süketen sötét éjben játszani nem tudsz, mert sarkai egészen elkoptak már a Földnek a hazárdos pörgetésben, céltalan görgetésben, s megállni nem tud, gödör kell nyugalmához, megnyugszik majd irdatlan sírgödrében.
/Nagy László ford./ |
|