Ligeti Ernő

 

 

ERNYEDT VERS

 

Az emberélet útjának felén

megállok én is, hosszan eltűnődve,

emléki rajnak galambja és ölyve

fáradt szárnnyal felhőzik elém.

– Égtem örömben, hervadtam haragban,

s amit akartam, azt fel nem lelém.

Embert kerestem, embert és nem én

vagyok oka, hogy magam maradtam.

 

Álmot gyerekkor halk rokkája foszt,

de férfialmon szétpereg a mák

s aki hozzám sohsem volt barát,

Erdélyt vigyázom, mint az árva poszt,

hulló követ és hallgatag avart,

e lomha várost és a Kis-Szamost,

– a félig elmúlt élet ez – ha most

elmehetnék. Minden visszatart.

 

Máglyát az ifjú élet itt rakott

az asszonyért, e tájon verte kín

kölyökszívem és első verseim

a helyi lapban leltek ablakot.

Rajtuk keresztül néztem a jövőt,

– szavak, ti balgák, szemek, ti vakok –

azt hittem, végig lángol a napod,

ma sírva látom, csak a bú örök.

 

Hurrát kiáltott minden kis ideg

a karjaimban s tüdőm riadót.

Csupa izzás. Vajon mi adott

iramot a vér ütemeinek?

Minden léptem immár tétova,

szemem fénye üveg és hideg.

Remény, öröm, fájón ellibeg

s ami elmúlt, béfedi moha.

 

Sorsom immár: szederinda sors:

kúszni lassan városom kövén.

Téglák között pusztul a növény,

nem nő ki szála, marad béna, torz,

tépett gyökér, száz mély seb benne ég,

költözni őtet nincs számomra gyolcs.

Pálmának indult, lőn belőle korcs,

sasnak indult s lőn kopott veréb.

 

 

Hazahív a hűség [211-212.]