Létay Lajos

 

 

HA KÉPEN LÁTNÁD

 

Ha képen látnád azt a fát amott

a partsoron, a habzó víz felett,

amint az ég tisztásán áthajolt,

mögötte kék, violaszín hegyek,

tán órákig állnál a kép előtt

ámuldozva: be tündérfényű táj,

hol van vajon, miféle messze-föld

rejtegeti, miféle óceán?...

 

Süt ott a nap. Nyár van. A lomb körül

kergetőző, bújócskázó rigók.

Porzik az ég, csillámló toll röpül

(szinte hallod a részeg dáridót),

a július nehéz arany borát

issza a lomb, az eltikkadt levél,

s lassan-lassan elnehezül az ág,

földre húzza az omló, sűrű dél.

 

Káprázva állsz: a szemközti mezőn

ma kezdődött éppen az aratás;

lágy szél suhog, s egyszerre zizegőn

megrezdül a pirosra ért kalász,

peng a kasza s egy telt kéve alatt

a korsóban otthoni víz kotyog,

már hajolnál, hogy enyhítsd szomjadat,

mert vad tüzek perzselik homlokod.

 

S csak állsz, csak állsz a nyári kép előtt,

s találgatod, miféle táj lehet,

hol szikráznak így tornyos háztetők,

hol kongják így harangok a delet?

Elképzeled: ott állt a régi vár,

ma is dereng még egy-két bástyafok,

pár csipke-fal... Ugye kiállanál,

ha jönnének új barbár támadók?

 

Folyjon, ha kell, mint régen folyt, a vér,

de éljen, de viruljon itt e táj,

fodrosodjék a fákon a levél,

nap csillanjon a gyermekek haján,

mint most, mikor a dongós július

bezümmögi az utcát, a teret,

s míg sóvárgod, hogy lángjába kijuss,

mind újabb s szebb színeket gyújt neked.

 

Jönnek feléd a lányok, a fiúk,

munka után jókedvűn, boldogan;

csalja őket a zegzugos kisút,

melynek annyi pázsitja, lombja van,

nevetgélve jönnek a kaptatón

az álomtól ellustult fák alatt,

száll a kedvük frissen, fiatalon,

hisz úgy süt még, oly fenn jár még a nap!...

 

Indulj velük! Ím itt e könnyű bot,

neked faragtam, támaszkodj vele.

Csak pár lépést... s el is hajíthatod:

virágok közt kereng a völgybe le,

virágok állnak buktatót neki,

ösvényeken, kerteken csattog át,

s ahogy leér, hallod, megzengeti

a partokat s a hidakat tovább...

 

Ha képen látnád azt a fát, talán

órákig is elnéznéd szótlanul,

találgatva, hol az a drága táj,

hol az a rét, amelyre lombja hull,

s ládd, itt susog, kezemmel érem el,

vállamra dűl e kis, semmicske fa,

s hallom, amint lombja közt énekel

a világ legszebb hangú madara.

 

 

A végtelen mondat [55-57.]