Lesznai Anna

 

 

TAVASZELŐ 

 

Kis bimbó bontja szárnyait

s mint ha valakit várna itt

kitaszítja kócos fejét:

már kankalint virít a rét.

 

A sárgacsőrű fecskefi

fészke szélére lépne ki,

szárnyán még lágy pehely lobog,

kis szíve kíváncsin dobog.

 

Göndör bárány bég az akolban,

keresi, anyja csecse hol van.

Hosszat kortyint ha megtalálta,

kéjesen görbed puha háta.

 

Gyékénybölcsőben kis gyerek

langyos pelenkán hentereg,

rózsás talpát nyújtja az égnek

mint angyalkák, kik kékre lépnek.

 

A föld friss sugár tejét issza.

Dedó világ ez, játszi, tiszta!

A lágy sár is azért vagyon

ha elesel, ne sírj nagyon.

 

...Mindennek ma még híre sincsen.

Kezem ott fagy a rézkilincsen,

leheletem párállni látom,

vad szél kapdossa el kabátom.

 

S mégis ott lenn a föld ölében

varázsos bába-kemencében

pirítják új tavasz csodáit

s táltos vérem lelát odáig.

 

Ó vér, bölcsebb vagy, mint a lélek!

Mert a halál telétől félek,

s ha kókadnak a szenvedélyek,

feledem, hogy örökké élek.

 

A földnek szívéig lelátok,

de jaj, elér az emberátok:

a szívem mélyéig soha!

S mint akit gonosz mostoha

 

üldöz el a szülői háztól,

úgy rettegek az elmulástól.

Ott nincs, aki ölébe zárna...

Boldog a test. A lélek árva.

 

 

Köd előttem, köd utánam,

(1923-1930) [241-242.]