Jeleztem - és különösen fiatal fórumkövetőknek ajánlom -, hogy írok az oxitocin hatásáról az emberi szervezetben, amely teljesen más megvilágításba rakja az emberi természetet a szexualitással összefüggésben. Mivel ez nem a topik témája, ezért akit nem érdekel az átugorhatja, mindenesetre ahogyan itt az indexen szokás off-ként írom be:

OFF

Az új kutatások kiderítették, hogy az oxitocin nagy mennyiségben áll elő a közös együttlét alatt. Ilyenkor ugyanis nem csak az endorfin nevű hormonunk termelődik, amely a gyönyörérzetet adja, hanem létrejön közben az oxitocin "mellékhatása" is. Valójában azonban ez a fő hatás, és a kéjt, amit meg érzünk, annak az a szerepe, hogy ezt minél gyakrabban ismételjük egymással. Az endorfin teljesen drogszerű, tehát hamar rá lehet szokni, azaz függőségünk lesz iránta.

Az oxitocin azonban az agyi hálózatban egymás iránt egy kötődést épít föl, s a sok ismétlés kapcsán egyre erősödőt, ráadásul - mivel ez memóriaeffektus, tehát úgy működik mint egy emlék - örök időkre (amíg élünk) megmarad, kitörölni nem lehet. Ez a kötődés egyfajta birtokjellegű érzetet ad, pontosabban úgy érezzük, hogy egymáshoz tartozunk, ketten egyek vagyunk, a másik fél az akit kerestünk, azaz ő az "igazi"!

Mindezt az evolúciótól kaptuk, és nagyon fontos szerepe volt az emberi faj fennmaradásában, vagyis abban, hogy a pár a megszületett utódokat közös erővel tudja felnevelni, hiszen az évekig még gyámoltalan. Ha nem lett volna, akkor a pár tagjai elhagyták volna egymást, és az anyánál maradt utód elpusztul. S ez különösen akkor történt volna meg, amikor az emberben felcsillant az értelem, és az értelemmel belátta volna, hogy a felesleges terheket jobb otthagyni, s más után nézni (ma egyébként sokszor ez történik).

A kötődéssel azonban a mai korban baj van! A legfontosabb, amit csak kevesen tudnak, és még kevesebben hisznek el, hogy hiába a szimpátia, a szerelem, a nagy vonzerő, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy két ember hosszú távon el tudja viselni egymást. A felmérések szerint ugyanis ennek a valószínűsége (azaz, hogy elsőre megtaláljuk a tényleges "igazit"), nagyon kicsi, mindössze 25% !!! Azaz négy esetből csak egyben! A többiben szét kell válni.
A szétválás nem lenne nehéz, ha csak azt látjuk egy idő múlva, hogy a másik nem hozzánk való. Még a másik is - némi keserűséggel ugyan, de bele tudna egyezni. Csakhogy amennyiben kötődésünk alakul ki egymás iránt, akkor ennek a felismerése rendkívül nehéz, hiszen maga a kötődés csap be minket, hogy "ő az igazi!". Évek múlnak el, amikor a feszültségek már kibírhatatlanok, és - ahogy mondják az érdekeltek - "az eszemmel szakítanék, de a szívem visszatart". Igen ez a "szívem" az oxitocin hatása. A szakítás mindkét fél számára fájdalmas. Ez a szerelmi csalódás. Sajnos nem is múlik el nyomtalanul. Mindketten a másikat hibáztatják, de  szinte általános az is, hogy egyúttal csalódnak a másik nemben is. Közben az önértékelésük komoly csorbát is szenved, amit éppen az tud enyhíteni, hogy azt mondogatjuk: "a fiúk/lányok mind hülyék!". A továbbiakban pedig bizalmatlanok leszünk.

Már ez is komoly baj, de van egy még komolyabb is! Az evolúciósan kialakult kötődés a tapasztalatok, felmérések szerint: egy személyre szól. Azaz az első partnerre, akivel egybekeltünk. Ha 1/4 valószínűséggel rátaláltunk volna, akkor nincs szakítás, de van egy nagyon hatékony erőforrásunk a megcsalása ellen. Ez pedig a kötődésünk. Idős házaspárok tudják elmondani, hogy bár lehettek az életükben csábító pillanatok, de elképzelni se tudták volna a valóságban, hogy valaki más mellett kellett volna feküdni az ágyban, annyira idegenszerűnek tűnt volna. Ám ha a szakítás miatt egy következő partnerrel kerülünk össze, ez megváltozik. Hozzá is kötődünk persze, de ez az automatikus akadály már nagyon rosszul működik. Nőknél pl. felmérték, hogy van ugyan egy kis esély az első partner megcsalására, de a másodiknál ez az esély meghétszereződik (7*!!).

Miért gond a megcsalás? A megcsaló félnek úgy tűnik nem gond, de a másiknak elképesztő mértékben az. Mégpedig a kötődés miatt. Ugyanolyan önértékelési traumát okoz, mint a szakítás, vagy talán még nagyobbat! Még akkor is ha pl. "egymáshoz valók" lennének, de ugyanaz a fájdalmas folyamat zajlik le: a másik hibáztatása (sokszor a megcsaló is hibáztat ám), és a másik nemben való bizalom megszűnése.

Az önértékelés visszaszerzésére sajnos a legtöbben visszavágnak, azaz a másikat akarják értéktelennek beállítani önmagukhoz képest. És nem csak a társsal teszik ezt. A legnagyobb vesztese ennek a gyerek, de beosztottól kezdve, bárhova lecsaphat az illető hosszan tartó indulata. S akin fogást talál, az meg adja tovább. Pestisként tud terjedni ez a "kór". Naponta tapasztaljuk, szüleinken, főnökeinken, az autóból kiüvöltőkön, stb. A házasságok legalább fele tönkremegy, s sokan ma már meg sem házasodnak, mert "elavult". Persze, mert ezt az oxitocin által működtetett "szervünket" - úgy is mondhatjuk - "kasztráljuk" az első partner után. Kötődéseink szétforgácsolódnak, s az evolúciósan monogámmá alakult állapotunkat visszaváltjuk az ősi - 4 millió évvel ezelőtti - poligámiára. Nem a család van válságban, hanem a kötődéseink. Ettől szenved már 50 éve az egész fejlett nyugati kultúra, ahol emiatt a népességfogyás az általános, amely rövid időn belül a demográfusok által jósolt katasztrófához vezet.

ON