César Vallejo

Asperges

Amikor Isten beteg volt,
akkor jöttem én világra.

Élek, ezt mindenki látja,
s rossz vagyok, s nem gondol senki
decemberre meg januárra,
mert mikor Isten beteg volt,
akkor jöttem én világra.

Űr van énbennem,
metafizikus lényemben,
mit nem tapinthat senki
mert csönd-kolostor, árva,
régen tűz-ormon lárma.

Amikor Isten beteg volt,
akkor jöttem én világra.

Testvér, hallgass meg engem.
Jó. Mert ne távozzak innen
úgy, hogy ne vigyek decembert,
januárt ne hagyjak hátra.

Mert mikor Isten beteg volt,
akkor jöttem én világra.

Élek, ezt mindenki látja,
s rágok, és nem tudja senki:
koporsós illetlenségű
versemnek mért van csikorgása,
akár a szélnek
a Sivatag örökkön kérdő
Szfinxjéről leválva.
Látja, de nem tudja senki,
hogy a Fény soványka,
az Árny meg húsos,
s a Titok összegez magába ...
ő a púp, súlyos
zene és bánat, jelzés a magánya,
a végek déli lépteit jelzi.

Akkor jöttem én világra,
amikor Isten beteg volt,
halálos.

_{/Nagy László ford./}