Zentralalpen: Schruns-Feldkirch

 

3 teljes napot voltam itthon a pinzgaui túra után, ezek után viszont egy régóta tervezett szakasz következett: a Zentral nyugati vége, ezzel egy második „frontot” nyitva a túrába és ezzel immáron két irányból fogyasztva a hátralévő kilométereket. Ez a szakasz túra legnyugatibb pontja, ezek után már ennél csak közelebb kellett utaznom.  Egyedülálló ebben a szakaszban, hogy összesen három országon keresztül vezet, az Ausztria és Svájc közé ékelődött kis Liechtensteint hosszanti irányban végigjárva, a főváros fölött elhaladva érkeznek vissza a jelek osztrák földre. Ezen kívül Liechtenstein előtt egy kis darabka vezet Svájc területén is. Izgalmas volt ilyen szempontból is a felkészülés az indulásra.

A túrát a bőven Vorarlberg tartományhoz tartozó Schruns városkából terveztem indítani, az első éjszakát a 2-es és 3-as kötet végső összetalálkozása után elhelyezkedő Lindauer hüttében terveztem eltölteni. A második éjszaka előtt másfél szakaszt megtéve a Mannheimer hüttéhez adódott a szállás, utána pedig Liechstenstein területére esett a következő, saccra az kis ország közepén lévő Kurhaus Sückába terveztem aludni. Az 5 napos túra utolsó éjszakája pedig a Feldkirch előtti Feldkircher hüttére esett, legfőképpen a korai visszaindulás miatt, a vonat Feldkirchből 9:17-kor indult (volna), Bécstől jókora távolság, 731 km választja el, így a menetidő is jócskán 7 óra fölé rúg és onnan még hazáig bő 3 órát kell utazni. Tehát az utolsó szálláshelyre sok variáció nem volt, a Feldkircher hütte előtti szakaszhatárt jelentő Gafadurahütte túl messze lett volna, az legfeljebb a túra végén csak belföldön utazgató osztrák túrázóknak optimális. Liechtensteinben a hivatalos fizetőeszköz a svájci frank, de ezt nem terveztem váltani, úgy voltam vele, hogy úgyis elfogadják az eurót (ha váltottam volna akkor kérdés mennyit is kellett volna, meg a megmaradt pénzzel mit csináltam volna, így inkább ebbe a kérdésbe bele sem mentem), ebben igazam is lett. Emailben sikerült kommunikálnom a Lindauer, Mannheimer és Feldkircher hüttével. Az első két helyen nem tudták garantálni az egyedül alvást, de ennek ellenére nekiindultam, optimista voltam, ugyanis a schladmingi Tauernes túrámon is sikerült mindenhol megoldani ezt, előzetes egyeztetés nélkül is. A Sücka házból viszont teltházat jelentettek, csak láger hely lett volna szabad. Tekintve, hogy gondoltam már fáradt leszek ezen a részen, így erre nem mondtam igent, tehát a 3. éjszaka még függőben volt. Az osztrák-liechtensteini határon lévő Pfälzer hüttét lehetőleg el akartam kerülni, ugyanis képről és a netes infók alapján én kicsi és „láger alapú” hüttének gondoltam, nem akarok nagyon előreszaladni, de itt sikerült pozitívat csalódnom. Kilométerek tekintetében az első napra (Schruns-Lindauer hütte) 10, a másodikra (Lindauer hütte-Mannheimer hütte) 17, a harmadik napra   (Mannheimer hütte-Sücka) 11/13+9 (a per jel azt takarja, hogy a Mannheimer  hütte és Schafloch között van egy rövidebb, de nehezebb, illetve egy könnyebb, de hosszabb útvonal, melyek között 2 km a differencia), a negyedikre (Sücka-Feldkircher hütte) 20, az ötödik napra pedig 5 km volt tervezve. Tehát összesen 72/74 km volt a táv a végpontig. Szintek terén egyáltalán nem volt visszafogott szakasz ez, bőven kellett ilyen jellegű nehézségekre számítanom, ezen kívül egy új csúcsrekord volt várható a 2965 méter magas Schesaplana meghódításával.

Intenzív és rengeteg élményt tartogató 5 nap volt ez. Nem lesz könnyű dolgom a sok történés és élmény leírásával és összefoglalásával, de igyekszem minél teljesebb képet adni erről a nehéz, de nagyon szép szakaszról. Ehhez a megszokottnál is több képet mutatok be a szöveg mellé.

 

5:55-kor keltem fel itthon, majd kényelmesen értem el a Kelenföldről kereken egy órára rá induló napi első railjetet. Bécsig egyedül ültem a négyesben, de ott felállított egy helyjegyes család, átültem egy kettesbe, mellém egy lány költözött be a következő állomáson, Meidling-en. Így utaztunk Salzburgig, ahol is átültem a másik kettesbe, itt tudtam maradni Innsbruckig. Első utazásom volt erre, így az állomásokon leszálltam fotózni és nézelődni, menet közben is tekergettem a fejemet. Ezzel együtt elég fárasztó volt ennyit lenni egy vonaton, a tavalyi Berlin-Pest utazásunkra emlékeztetett. Ahogyan Salzburgig is, errefelé is modern és gyors (na, nem 200-as mint a Bécs-Salzburg fővonalon, de azért haladós) volt a tempó. Innsbruckban már annyira sokan lettek, hogy nem jutott ülőhely nekem, de a következő  megállástól Ötztal-tól, már jó helyen tudtam lenni egészen Bludenz-ig, ahol leszálltam, a papírforma szerinti 15:29-es érkezést követően kicsivel. Pár perc volt átszállni a másik vágányon álló Talentre, amely pontosan 15:37-kor el is indult. Meglepődtem amikor jött a kalauz és nem felelt meg neki a szabadjegyem, kiderült, hogy ez a vonal a Montafoner Lokalbahn tulajdona és ide nem érvényes. Hiába az ÖBB Talent amelyen utaztam, az csak megállapodás alapján jár erre, így meg kellett vennem a 3 eurósa teljesárú jegyet. Rendben megérkeztem, összesen 9 órás utazás után 15:56-kor Schrunsba, az ún. Montafon nevű tájegység fővárosába.

 

1. Bludenz állomás

2. Schruns állomás, a túra kiindulópontja

 

A kis állomás szomszédságában van egy Intersport üzlet, megkíséreltem egy napszemüveg beszerzését: előző este egy haveromnál volt sütögetős összejövetel, ahol a sötétben az asztalon hagytam a sajátomat és persze már a buszon jutott ez eszembe ahol más késő volt. 5 napot augusztusban necces lett volna nélküle, barátnőm kölcsönadta a sajátját, amely az átlagosnál picit többe került, így nagyon kellett rá vigyáznom és nem akartam nagyon veszélynek kitenni (elég egy kiesés vagy elesés ahol megsérül és akkor kuka), így egy új vásárlásának a reményében tértem ide be, azonban ami normális lett volna és tetszett is az itt is 40 euró és felette lett volna, így ebből nem lett vásárlás, úgy döntöttem inkább a kölcsön kapott darabra vigyázok. Az állomásépület közelében lévő turistainformációs irodán kaptam pecsétet (itt is rákérdeztem a napszemüvegre, de a válasz vasárnap délután révén eléggé várható volt), majd elindultam az utamon az eddigi legnyugatibb túrámon. Nagyon melegben vezetett az utam az aszfaltos úton egy kilométert a Schruns-szal egybeépült Tschagguns-ig (ejtsd: Csaggunsz), itt kitérőt tettem az kis állomásra, rákérdeztem a pecsétre is (nem pecsételőhely, de azért elfért volna), de az nem lett, így egy kis pihi és szemüveg mókolás (rózsaszín részek leszigszalagozása+ később nyakbaakasztó gyártása spárgából, igazi magyarosan) után indultam el az előttem álló 9 kilométernek és 1000 m szint leküzdésének.  A szemüveget végülis csak ezen az egy napon használtam, utána elvoltam nélküle is, később sértetlenül juttattam vissza tulajdonosának. Egy forgalmas elágazás után indultam meg azon a hosszú aszfaltos és szembenapos úton amely kivezetett az összenőtt városból. Háttérben látszódtak azok a hegyek ahonnan a Zentral leérkezik Schruns-ba, így már véglegessé vált, hogy ide fogok majd érkezni az aktuális túrán, nem pedig innen indulni. Az aszfaltos szakaszról le kellett térjek, innen ösvényen mentem egy darabig egy házat érintve, hangulatos volt a patak mentén vezető ösvény. Áthaladtam egy aquadukt alatt is, mely a közeli Latschau víztározóval van kapcsolatban.

 

3. Tschagguns megálló-rakodóhelynél a Bludenz felé továbbközelkedő Talentes személyvonat

4. visszanézve az útra: szemből érkezik le a Wormser hütte felől a Zentral Schrunsba, ezt látva véglegesen eldőlt, hogy Schrusba fogok majd az akkori túrán érkezni, nem pedig innen indulni (680 méterről 2300-ra kéne felmászni, ugyanúgy 16 órási indulás mellett)

5. aquadukt

 

Ezek után hamarosan véget ért az ösvény és keréknyomon mentem tovább, következő jelentősebb pont egy ház volt, ahol a gazda megengedte, hogy a ház melletti hideg vizes forrásból igyak, jól esett felhevült és izzadt testemnek a hideg víz. Visszafelé nézve szép kilátás nyílott, miközben újra elindultam felfelé, egy házcsoportnál kicsit kanyargott az út, majd felértem egy keréknyomhoz, amelyen innentől hosszan haladtam. Ekkor váltottam a régi fényképezőmről át fotózás kapcsán a telefonomra, ugyanis úgy láttam, hogy a gép képérzékelője eléggé elfáradt az évek során (kék ég helyett fehér kiégett valami látszódott pl), így a túra során szinte csak zoomos képek készítésére használtam. Ismét házak következtek, majd a Gauertal hüttéhez vezető út ágazott  ki (a Zentral könyv szerint pecsételőhely, ma azonban már nem), a lassacskán egyre feljebb vezetett az út, kanyarjait helyenként levágta az ösvény.  Közben szépen látszódott ahogy a hegyek egyre közelebb érkeznek, különösen a szemben lévő hármas, keskeny csúcsos hegy (Großer és Mittlerer Turn, azaz Nagy és Középső torony) volt figyelemreméltó. A hegyek szürke, letisztult színe is tetszett. Fél 9-re érkeztem a Lindauer hütte alatti 2-es és 3-as kötet elágazáshoz: itt egyesül újra (Tirolban, Serfaus-Kappl között együtt megy a 2 út) és véglegesen a két kötet, hogy együtt érjenek be Feldkirch-be, ennek megfelelően mindkét kötetet magammal hoztam. Semmi rendkívüli nem volt a fenyőfák szomszédságában fekvő elágazásnál, semmi nem jelezte külön, hogy ez hangsúlyos pontja a Zentralnak.

 

6. hangulatos patak melletti ösvény

7. visszatekintve a Gauertalhütte felé való letérés előtt pár száz méterrel

8. irány a hegyek!

9. szépen látszódik szemben a sziklatornyos csúcsok

10. Lindauer hütte alatti elágazás, itt egyesül végleg a 2-es és a 3-as kötet, hogy együtt haladjon tovább Feldkirch felé

 

Pár lépés után 9 óra körül érkeztem meg, a naplemente fényeiben a Lindauer hüttéhez (gondolom a németországi Lindauról kapta a nevét. Ezt a hüttét is német alpenverein üzemelteti, így német városneveket adtak ezeknek, erre még lesz példa a Zentralon máshol is). A nagy épületet meglátva az a megnyugtató érzésem támadt, hogy nem lesz gond a külön alvással, sajnos az épület túlsó felén parkoltatott több tucatnyi bicikli és szinte teltházas külső és belső vendéglátó rész csúnyán összetörte ezt az elképzelést. Az egyik népviseletbe öltözött felszolgáló hölgytől kérdezve be is igazolódott a félelmem: egy 6 ágyas szoba egyik helyére voltam beírva. Ez persze nem tetszett (mondjuk várható volt), mondtam neki, hogy megpróbálom a szomszédos Obere Sporaalpe nevű helyen (ez volt a B tervem), ha ott nem jön össze akkor visszajövök. Így is történt, elindultam tovább a keréknyomon, hamar odaérte a pár nagyobb épületből álló almhoz. Az ott beszélgető 2 férfit nem nagyon hatotta meg amit szeretnék, azonban egy érkező, angolul jól beszélő népviseletbe öltözött ide valósi lányt már jobban érdekelte a problémám: egy szalmás tároló faházat mutatott (ez már önmagában feszegette nálam a határokat), de mivel nem volt hálózsákom, nekik meg takarójuk nem volt, így nem lett semmi az egészből. Kiderült, hogy a mapy.cz térképén helytelenül van szálláshelyként feltüntetve ez a hely, mivel csak evés-ivás lehetséges itt, nekem sem tudtak helyet biztosítani a lakóépületben, mivel gondolom az ott dolgozóknak jutott csak hely bennük. Vereséget szenvedett, lehangolt állapotban tértem vissza a hüttébe, azon gondolkoztam, hogy vajon ezen az éjszakán majd sikerült-e 3 óránál többet aludnom, mert most reggelre virradóan nem sikerült. Nem örültem a kilátásoknak, mivel a következő napra kellett a pihentség és az erő, mivel másfél szakasz volt tervben a Schesaplana csúcshódítással együtt. A következő szakaszhatárig  (Totalphütte) közepes minősítésű volt a túra, onnantól azonban a következő 2 rész viszont anspuchsvolle, azaz igényes kategóriás. Visszatérve a hüttébe a dolgok váratlan fordulatot vettek: egy kedves, szimpatikus lány a személyzetből azt a jó hír közölte, hogy kerítettek nekem egy szobát (előtte már az olvasószobát néztem ki, mint alkalmasnak tűnő egyedül alvási lehetőség, meg hasonlókon ötleteltem), amelyet fizetést követően (15 euró a szállás +2 euró a fürdés, tehát igen baráti ár) a rendelkezésemre is bocsátottak. Nagyon örültem a pozitív változásnak és a saját szobának, amely egy ablakkal ellátott szobában lévő emeletes ágyból, kis padból és egy cuccok tárolására alkalmas tárolóból állt. Kicsomagolva a cuccaimat vacsoráztam, majd fürödni tértem, a 2 euróért vásárolt zsetonbedobós üzemű fürdőszobába rendben le tudtam zuhanyozni, majd visszatértem a szobámba. Szerencsére itt hamar elcsendesedtek az emberek, így könnyen ment az elalvás.

 

11. Lindauer hütte, bőven volt érdeklődő

12. szobám a Lindauer hüttében

 

Reggel 7-kor szólt az ébresztő, reggelire megsütöttem a magammal hozott szalonna egyik felét, majd összepakolás után indultam el fél 9-kor. A jócskán napsütötte úton velem közel egy időben többen indultak el gyalog és biciklivel, hosszú és fárasztó emelekedő vezetett fel, helyenként legelésző tehenek mellett a 2291 méteren fekvő Öfapasshoz. Leültem egy sziklára pihenni és gyönyörködni a kilátásban.

 

13. indulás után nem sokkal, a közelben az Obere Sporaalpe

14. úton az Öfapass felé

15.-16. Öfapass: kilátás előre (nyugat) és hátra (kelet) felé

 

Innen lejtős ösvényen vezetett az ún. Sweizer torhoz, magyarul a Svájci kapuhoz. Bal kéz felé valóban volt egy nagyobb hiány a bal oldali hegyfalban, így a „kapun” túli terület már Svájchoz tartozott, sosem jártam még ennyire közel a sokat hallott jólét és a bankok országához. Az összefutó ösvények találkozásánál egy kis kőház feküdt (gipfelrast.at oldalon régi vámházat írnak), nem tudtak pecsétet adni a szerényen berendezett házban. Innen az előbbinél picivel kövesebb emelkedő vezetett a következő nyeregbe, a Verajochra, 2330 méterre. Kicsit itt is megpihentem, némi szélmozgásnak köszönhetően le is hűltem viszonylag hamar. Innen már látszódott a nap fő kihívása, a Schesaplana.

 

17. a Svájci kapu következik

18. kilátás északnyugat felé

19. a tényleges Svájci kapu, a túloldalon Svájccal

20. visszanézve a Verajoch-ra vezető emelkedőről a Svájci kapu felé

21. Verajoch, kilátás nyugat felé, innen már a Schesaplana is láthatóvá vált

 

A következő pecsételőpont a Douglashütte, amely a Lünersee partján fekszik, a tó viszont nem volt innen látható. Szintén lejtős ösvény indult innen is, a szerpentinek kezdetű úton egy csapat jött szembe, majd még egy, amely kisebb gyerekből ált a főként. Jobbra ferdén vezetett az út, kis idő elteltével láthatóvá vált a Lünersee, majd egyre közelebb került. Az eredeti vízszintjénél jóval alacsonyabb víztartalmú, szép fekvésű, fénytől irányától függően türkizes színben tündöklő tó kétségtelenül a Lindauer hütte-Totalphütte szakasz fő látnivalója, melynek déli részére érkeztem meg. Volt rá mód, hogy a tavat nem megkerülve (szemben volt a Douglashütte, az északi oldalon) átvágjak a Totalphütte felé, de nem akartam kihagyni egy pecsételőpontot sem, meg a tó megkerülése is jó időtöltésnek tűnt. Így nem balra a Lünersee Alpe nevű ház felé (ezt a helyet ajánlotta a két férfi az Oberes Sporaalpenél tegnap este, mondták, hogy 4 órányira van…teljesen életszerű lett volna éjjel 1-re odaérni, szóval ezt nem tudom hogy gondolták), hanem jobbra a tó mellett vezető széles földúton folytattam az utamat. Volt emelkedő is a szép kilátópontokkal tarkított úton, egészen a gát mellett fekvő Douglashüttéig, ahová fél 2 előtt érkeztem.

 

22. Lünersee közeleg

23.-24. Lünersee és a Douglashütte a gáton

25. kilátás észak felé, a völgy végi parkoló jól látszik

 

Lentről a völgyből, ahol autók tucatjai álltak(északnyugati irány felé szép kilátás), felvonóval lehetséges ide feljutni, ezért is volt dugig a terasz vendégekkel. Sikerült pecsételnem, majd a telefonomat is feltettem tölteni, én pedig a ház oldalában lévő lépcsőhöz telepedtem le megmelegíteni és megenni a magammal hozott konzervet. Volt 1-2 elhaladó részéről némi értetlenkedő tekintet, de ezekkel nem kell foglalkozni. Összeszedtem magam, levettem a telefonomat a töltőről, majd nehézkesen (mélypont), de elindultam. A felvonó felső állomásánál meg kicsit leültem a játszótérnél , de közben elborult az idő és pár csepp eső kezdett el esni, így kénytelen voltam megállni a következő, közel lévő kis háznál lévő padra ismét leülve. Olyan eső volt ez mely normál ruhához necces, de esőkabáthoz meg kevés, így esőkabát nélkül mentem tovább. A tó keleti oldalához hasonlóan a nyugati oldala is forgalmas volt, percenként több tucat túrázó haladt el az úton. Egy ponton lementem az alacsony vízszintű tó partjára, majd folytattam a túrát. Hamarosan egy elágazásban jobbra kellett mennem (a bal oldali irány vezetett a Lünersee házhoz, így ér körbe az út a tónál, valamint a Totalphüttét ellátó „kajalift” alsó állomásához), az út a hegyoldalban először toronyirányt, majd szerpentinezve vezetett egyre magasabbra, visszanézve egyre inkább távolodott a szép tó. Sziklás és kanyargós ösvényen érkeztem meg a magashegyi környezetben, 2381 méteren fekvő Totalphüttéhez 16 órakor.

 

26. a Lünersee partján

27. távolodva a gyönyörű tótól, látszik, hogy volt bőven több víz is benne, remélhetőleg csak ideiglenes volt az alacsony vízszint

28. egy kis biztatás, közeleg a Totalphütte

29. Totalphütte

 

Váltottam pár szót a személyzet egyik tagjával szokásos témákról (egyedül-e, hová megyek és legfőképpen honnan jöttem), majd leültem pecsételni. Láthatóan már ekkor sem volt hiány megszálló vendégekből a háznál a továbbiakban a helyzet fokozódása volt várható, így egy cseppet sem sajnáltam, hogy nem ide esett a szállásom, itt borítékolhatóan egy nem túl kellemes éjszaka várt volna rám. Érkezés után negyed órával már újra úton voltam, kicsit ugyan késő volt ez már nekiindulni a Schesaplanának, de a hosszú nappal miatt szinte biztos voltam benne, hogy sötétedés előtt a Mannheimer hüttéhez érek. Előre látható gondot a szintekből adódó nehézségen túl, a Mannheimer hütte előtt fekvő Brandner gleccser jelentette, amely az egyetlen a kettes kötetet járva. Valószínűnek tartottam, hogy meg fogom kerülni az egészet nem kockáztatva a gleccserre való hágóvas nélküli lépést. A borult idő továbbra is kitartott, miközben haladtam előre, több túrázóval is találkoztam,nem gondoltam volna, hogy a borultságból probléma származhat. Nemsokára komolyabban nekiment az ösvény a hegy oldalának, fáradságos és hosszú emelkedők sorozata jött, a kék sáv jelzésű úton, mint utóbb kiderült ez itt nem feltétlenül valahonnan valahová jelzés, hanem az út nehézségét jelenti: kék=magashegyi nehéz útvonal. Egyre feljebb érve köd is társult a borultsághoz, de én optimistán haladtam előre. Nagy löketet adott amikor a 2655 méteres magasság fölé értem, ekkor ugyanis a Kárpátok legmagasabb hegye, a Gerlachfalvi csúcs szintje fölé értem.

 

30. a túra folytatódik, következő kihívás a Schesaplana

31. kék jelzés és távolban a Lünersee, az idő itt jócskán borult volt

 

A fárasztó, sziklás és kőtörmelékes emelkedő továbbra is folytatódott, hamarosan egy kisebb katlan-szerűségben, majd a köd miatt csak sejthetően a Schesaplana csúcsa alatt. A katlan oldalában mentem egyre feljebb amikor nekiállt esni az eső (korábban az ég is dörgött, de távolibbnak tűnt). Az órák óta borongós égboltra további felhők kúsztak be észak felől és az eső percek alatt komolyra változott. Ebben még eddig semmi rendkívüli nem volt, az Alpokban tök normális a borongós és időnként esős idő, ahogyan  naphosszat tartó kíméletlen napsütés is. Az eső mellég jég is társult, én pedig óvva a cipőm szárazságát lekuporodtam egy helyre és vártam a jégeső és durva zápor végét. Épp ellenkezőleg történt: egyre inkább rákezdett az eső és a dörgések is egyre közelebbinek tűntek, ráadásul a villámok fényei is láthatóvá váltak. Beláttam, hogy nem vagyok jó helyen, észak felé egy kilátópontól látszódott, hogy nem egy 5 perces záporral van dolgom. Déli irányban pár lépésre volt egy nagy sötét tábla, elindultam arra. Közelebb érve a táblához láttam meg a „SCHWEIZ” feliratot, túloldalán pedig az „ÖSTERREICH” szót, tehát a kis bukkanón átbukva már Svájc területén voltam, jobbra nézve látszódott a Schesaplana csúcskeresztje, néhány 10 méterre voltam tőle, de érthető okokból nem mentem közelebb, a környék legmagasabb pontjára felmenni ilyen időben cseppet sem lett volna bölcs dolog. Hosszú lejtő következett a hegy oldalában a villámlások fényjelensége és a dörgések között már csak 2-3 másodperc telt el, tehát komoly veszélyben voltam, nagyon közel volt a vihar közepe…nem túlzok, hogy az életemért imádkoztam miközben sietősen mentem egyre lejjebb a kopár és minden menedék és nálam magasabb tárgyat nélkülöző terepen. Belegondolni is durva, hogy szerencsétlen esetben, egy villanás lett volna és a hamvaimat másnap a hegyre tartó turisták találják meg…Egyetlen nálam magasabb dologhoz érkeztem hamarosan, az pedig egy kék alapon fehér betűs útbaigazító táblák. Ide csatlakozott be a csúcsot elkerülő ösvény (ennek másik kiagázásával találkoztam kb 2700 méteres magasságban, egy szűk órával ezelőtt), valamint nem sokkal később ágazik ki egy ösvény a hegy svájci oldalának alsóbb felén lévő Schesaplana hütte felé.

 

32. vihar érkezik észak felől...

33. kilátás a zuhogó esőben észak felé

34. Schesaplana csúcsa alatt, közben villámok tartották távol az embertől az unatkozás lehetőségét...

35. hamar kis patakmederré vált ösvény svájci határkővel és táblával

 

Tovább szaporáztam a lépteimet a szinte patakmederré vált ösvényen, hamarosan kissé szintben haladt az út, majd sziklák közé értem. Észak felé a távolban már látható volt a holdbéli tájon lévő Mannheimer hütte, valamint az előtte tornyosuló utolsó fizikai akadály: a Brandner gleccser. Az sziklás részen haladva a villámok még mindig nem fejeződtek be, egy-egy villámcsapás után a sziklák között „pssszzz” hang volt hallható, feltételezem a több tízezer voltos feszültség a vizes sziklás talajon e hangjelenség kíséretében távozott a föld felé. Szintén durva és reális felismerés volt, hogy ezt azért hallja az ember, mert még él, nem gondoltam volna, hogy a Geierkogel meredek és vizes oldalán tavaly szeptember végén végrehajtott leereszkedés után ilyen hirtelen és ilyen komolyan újra szembetűnően megjelenik az életveszély, komolyabb sérülés lehetősége a Zentralon. Vajon mi lett volna a biztonságosabb? Maradni a Totalphüttében? Lehet. A fene sem gondolta, hogy a borult égből ilyen nagy vihar kerekedik pont itt, ezt nehéz lett volna előre felbecsülni. De most már a helyzet közepéből lassan is de kifelé evickéltem a vizes, helyenként havas sziklás terepen. A korábbi elképzelésemet tartottam, hogy nem lépek rá a gleccserre, így annak az északi vége felé tartottam. A köves terepen a Zentral útvonala a gleccser felé fordult a Schafköpfe 2806 méteres csúcsánál. de én tartottam az irányt a svájci-osztrák határon a gleccser vége felé, melyet nagy nehezen egy nagyobb havas rész után el is értem, a Schafloch nevű hely környékén, előtte volt egy kilátópont Svájc felé. A Schafloch felé vezet amúgy egy útvonal alternatíva: A Zentral a gleccseren áthaladva jut el a Mannheimer hüttéhez, itt viszont választania kell a túrázónak: vagy a hüttétől leereszkedik és a hosszabb, Panülalpén (1780 m) keresztül vezető, de kevésbé magashegyi úton éri el a hegycsoport túloldalán lévő Hochjoch-ot (más néven Große Furkát) amely így kerülővel 9 km hosszú, vagy a hüttéből felkapaszkodik ide a Schaflochoz, amely egy 1 km utat jelent és innen megy a magashegyi útvonalon a Kleine Furkán keresztül az erre csak 5 km-re lévő Hochjoch-ig.

 

36. Schesaplana, alatta gleccserrel

37. Brandner gleccser közeledik, háttérben jobbra a kis szögletes épület a Mannheimer hütte

38. látvány Svájc felé

39. a gleccser végénél

 

Nekem a mai célom csupán csak az 1 kilométerre lévő Mannheimer hütte elérése volt, amely cseppet sem volt könnyű: a határsáv közeléből újra az osztrák oldalon haladva  törmelékes, az eső miatt fellazult talajon nehezen haladtam az ösvényt is sikerült elvesztenem az egyre inkább beköszöntő félhomályban, így egy idő után már csak a jó irány felé haladtam amerre jónak láttam. Pár necces pont volt, valamint egy kis, pár tíz méter hosszú részen kénytelen voltam a gleccser szélén haladni, a havas kitaposott ösvényen gond nélkül átértem a túloldalra. Ezek után még sziklás terepen kellett még vagy fél órát küszködnöm, mire elértem az esti félhomályban a bentről kiszűrődő fények kölcsönhatása miatt kissé misztikus hatást keltő Mannheimer hüttét (előtte nyugat felé a naplemente minimális napsugarai látszódtak). Megkerülve az épületet jutottam be az előszobába, majd az ebédlőbe.

 

40. a Brandener gleccser déli vége

41. Mannheimer hütte

42. halovány napsütés az alkonyatban

 

Bent nagyjából bő két tucat ember tartózkodott, mondanom sem kell, hogy úgy néztek rám mint aki a Holdról jött volna, kérdezték is, hogy minden rendben van-e. A személyzet részéről egy sráccal beszélni is kezdtem, kiderült, hogy tudok egyedül aludni, viszont zuhanyzási lehetőség nincs. Előkerült a jóindulatú és segítőkész főnök is, aki külsőre kissé egy arab emberre emlékeztetett a fekete szakálla miatt, látta, hogy jócskán a hegyen történt vihar hatása alatt állok (Mein Gott, blitz, lebengefähr és hasonló szavak hangzottak el tőlem), töltött egy pálinkát és ittunk egyet. Nem vagyok egy nagy tömény fogyasztó, de ez akkor és ott jól esett. Nem vacsoráztam semmit, viszont mivel beláttam, hogy a saját készletem szűkös lesz még 3 napra, így reggelit azt kértem. A srác a személyzetből akivel először kezdtem beszélgetni kikísért a hüttét a lenti Oberzalimhüttével összekötő „kajalift” gépháza melletti kis terembe, ahová a cuccaimat tudtam tenni száradni, reggelre meg is száradtak. Nem sokkal később felmentem a szobámba, amely nem volt fűtött (télen nem üzemel a hütte), de viszont betakarózva el lehetett lenni. A szoba felszereltségét egy ágy, egy polc és egy konnektor adta. Kipakoltam a táskámból, mondanom sem kell, hogy pár cuccom vizes lett, de amin megdöbbentem: a műanyag bugyiba csomagolt igazolófüzetek a hátam felől a nylon ellenére is feláztak. A kettes kötet kevésbé, csak a szélén volt érintett, a fő kárvallott viszont a 3-as kötet volt, mely jócskán felázott. A térkép is kapott egy keveset. Fújkáltam, lapozgattam őket és szétnyitva a földre állítottam fel őket száradni.

 

43. szobám a Mannheimer hüttében

 

Ezek után a szobával szembe lévő mosdóba mentem, ahol levetkőzve megejtettem a hideg vizes mosdást, a közben leszálló sötétségből távoli fények látszódtak északnyugat felé. Érthető módon vágytam a meleg zuhanyra a szarráázás után, de itt a 2679 méteren fekvő hüttében azért valahol érthető volt, hogy ez nincs, legfeljebb az itt több hónapig szolgáló személyzet részére tudok valamilyen kisebb bojlert elképzelni. Volt egy hangulata az egésznek, de a történtek eléggé elfárasztottak testileg és lelkileg is, vágytam már a pihenésre. Bejött két németül beszélő idősebb túrázó a mosdóba és hatszemközt is méltatták az átélteket, a teljesítményemet. Jól esett az elismerés. Visszatértem a szobámba, lefeküdtem és eldöntöttem, hogy a Schafloch felé nem térek vissza a hegyre, hanem az előzetes terveimtől eltérve a hosszabb, de biztonságosabb úton a Panülalpén keresztül fogom holnap megközelíteni Liechtensteint. Olyan vad ötletem is támadt, hogy ha holnap jól haladok akkor újra másfél szakaszt menve elérhetem akár a Feldkircher hüttét is. Ennél realistább várakozás volt, hogy a Pfälzer hüttétől lejjebb lévő, térképen Valünaként jelzett pontig jutok el kissé letérve a kijelölt útvonalról. A következő napra is hosszú és fárasztó menetelés volt látható, így a Sückánál lévő, emailben írt láger lehetőségtől komfortosabbat szerettem volna. Szóval még a megelőző nap estéjén is bizonytalan volt a következő esti szállás helye. Térképnézegetés a hosszas morfondírozások után nagy nehezen elaludtam.

 

Gyakori járkálás volt a szobám előtti húzódó folyosón, így nem aludtam jól. 7 óra környékén keltem, reggelizést (barna kenyér, vaj, sajt, párizsi, tea) követően beszéltem a hütte főnökével, de nem sokat tudott mondani a kinézett liechtensteini Valüna pont szálláshelyéről, jobb ötlet híján megkértem, hogy az telefonomon keresztül kérdezzen rá a Pfälzer hüttében (vagy ahogyan helyesen mondták „Felcerhütte”), hogy van-e szabad hely. Sikerült megtudnom, hogy van, de hogy az szobát vagy lágert jelent-e az nem derült ki. Elég valószínűnek tűnt, hogy nem a Valüna után biztos, hogy nem fogok ma tovább jutni. A Pfälzer hütte innen 14 km-re volt, a Sücka pedig még további 9-re lett volna, tekintve a fáradtságomat és a késői indulást nem volt reális ez a célkitűzés. A megbeszélés után lassan összepakoltam a szobában, közben szörnyülködve néztem ki a szoba ablakából, hogy csomóan nekivágtak a Schesaplanának a gleccseren keresztül simán bakancsban. A főnök szerint nem problémás hágóvas nélkül menni rajta át, hát én nem mondom magamról, hogy könnyen meghátrálnék a kihívás elől, de ezt nem szeretném kipróbálni. Felmerült bennem egy olyan ötlet is, hogy felmegyek a Schesaplanára és utána megyek tovább az úton, de ez már annyi időveszteséget jelentett volna, hogy valószínűleg csúszott volna egy napot a túra befejezése, amit nem szerettem volna. Újabb magasságrekord úgyis küszöbön volt már a tiroli Wildgrat (2971 m) képében, amelyre a következő túrán akartam feljutni.

 

44. reggeli

45.-46. gleccser és a Schesaplana a szobám ablakából, erre a jégre azért simán bakancsban nem merészkedtem volna

47. utolsó Zentral kontrollstelle tábla amit láttam a túrán, mondhatom úgyis, hogy az általam ismert legnyugatibb darab

 

Összepakoltam, majd magamhoz vettem a gépház közelében lévő szobában lévő megszáradt cuccaimat, majd fizetés után (összesen 20 eurót fizettem reggelivel együtt), nagy nehezen ¾ 10-kor elindultam. Köves ösvényen mentem a jobbos leágazásig (Brander Gletscher 2630 m nevű pont), ahol elkezdtem a leereszkedést kicsivel lejjebb lévő szintre. Észak, északnyugat és északkelet felé gyönyörű kilátás nyílt a környező területekre, hegyekre, a gleccser névadója a Brand nevű falu is láthatóvá vált a völgyben. Gyönyörű panorámában haladtam egyre lejjebb a meredek hegyoldalban, a könnyűnek nem nevezhető ösvényen: meredek, szerpentines, néhol drótsodronyos és egy helyen lépcsős részeken vezetett egyre lejjebb az ösvény.

 

48. kilátás észak felé, távolban a Bodeni tó látszik

49. hasonló perspektíva kicsit arrébbról, de kelet felé fókuszálva: Brand falu, a gleccser névadója is kivehető a völgyben

50.-51 nem volt könnyű az ösvényen haladni

52. masszív hófolt augusztusban, gyanítom ez ebben a formában már megvárta az ősszel/télen érkező társait

 

Szembejövő túrázókkal is találkoztam, valamint elhaladtam egy nagyobb hómaradvány mellett is. 11 órára értem az elágazáshoz, mely az Oberzalimhütte felé vezetett. Sajnos nem a jól kijárt ösvényen kellett tovább haladnom, hanem a kevésbé jó ösvényen. Pár lépéssel később a meredek hegyoldalban az ösvényt a víz elmosta, így a túrabotommal kellett szúrkodnom a talajt, hogy találjon a lábam vége fogást, hogy tudjak arrébb lépni. Nem volt veszélytelen művelet ez, mivel ha bármi balul sül el, akkor jókora esés várt volna rám lefelé…szerencsére az ominózus ponton sikerült átlendülnöm, egy pár főből álló társaság az előbbi elágazásból nézte a mutatványomat. Elgondolkoztató volt ennek az útnak a járhatósága, szinte biztosra vettem volna, hogy pl egy Magas-Tátrában nem engednék az ilyen jellegű helyeken való túrázást. Az ösvényről továbbra is szép kilátás nyílott, egy útjelző táblánál meg is pihentem. Nehezen és lassan járható szakasz következett, szinte minden lépésre figyelnem kellett a sziklás környezetben. Jött egy másik útról az Oberzalimhütte felől egy pár akik a közeli csúcsra, az Panüelerkopf 2860 méteres csúcsára tartottak. Szóltam nekik a veszélyes pontról ahol az imént keltem át, majd elváltunk. A nehezen járható szakaszra azt hittem, hogy átmeneti, de elég hosszasan elhúzódott. Egy ponton lepihentem, újabb túrázók jöttek alulról a Panülalpe irányából, a ránézésre családnak tűnő társaságnak is elmondtam a veszélyes pontot, remélem ők is rendben átjutottak rajta. Innentől nemsokára ökörhugyozás ösvény indult meg lefelé, egy újabb szembejövő családot figyelmeztettem a veszélyre, a családfő okoskodott egy sort, de kiderült, hogy én mondtam jól egy helyszínt. Nehéz és fárasztó volt a kis mértékben füves, nagy mértékben meg sziklás törmelékes, szerpentines ösvényen elérnem az erdőhatárt.

 

53. folytatás következik

54. kilátás kelet felé, "Vorarlberg típusú" útjelző táblával

55. kilátás észak felé, a gerincen folytatódott a túra, ennél sokkal rosszabb időben nem lenne könnyű itt (sem) helytállni

56. kilátás nyugat felé: jobbra a kacskaringós út vezet a Panülalpéhoz, oda kellett leereszkednem

57. létra segítette a haladást egy ponton

58. Panüelerkopf zord, 2860 méteres tömbje, magasságban nem sok választja el a schladmingi Tauernben lévő Hochgollingtól

59. továbbra sem egyszerű az út lefelé

60. látszik a Hirschsee és a kanyargós út a Panülalpe felé

 

A törpefenyős és fenyves rész határának környékén egy srác nagy sebességgel beelőzött, jó lett volna az ő tempójának a felével is haladnom, de beláttam, hogy ez a fél szakasz a Pfälzer hüttéig fel fogja az egész napomat emészteni. Felmerült bennem, hogy lemegyek Nenzinger Himmelbe, a következő faluba és onnan közelítem meg a térkép alapján nagyrészt keréknyomon a liechtensteini határon lévő Pfälzer hüttét, de végiggondolva a további szintvesztést és plusz távolságot, nem tartottam ezt kifizetődő ötletnek. Fáradtan érkeztem meg a túra legmélyebb pontját jelentő, fenyőerdő közelében elhelyezkedő hangulatos Hirschsee-t, amely 1700 méteren feküdt, tehát majdnem 1000 métert vesztve jutottam le ide a kiindulópontomról.

 

61. Hirschsee, a nap legmélyebb pontja

 

Leültem az árnyékba kicsit pihenni, majd nem sokkal később bekentem magam naptejjel és elindultam felfelé. A Panülalpe házához vezető szerpentines keréknyom kanyarjait levágja az ösvény, 14:45 magasságában érkeztem meg a Panülalpe faházához. Durva volt visszatekinteni a sziklafalra ahonnan nem sokkal ezelőtt sikerült leereszkednem. A padokon ülő két nőtől érdeklődtem, de nem volt pecsét a háznál. Kicsit ücsörögtem, majd a ház közelében ácsorgó tehenek mellett elindultam tovább.

 

62. visszanézve a sziklafalra ahonnan nagy nehezen leereszkedtem

63. Panülalpe

 

Szerencsére a kutyát sétáltató 3 fős társaságot hamar lehagytam, a meglepően keréknyomon vezető úton. Azt hittem innen meredek ösvény fog tovább felfelé vinni a 2353 méteren lévő Hochjochig, amely innen 4 km-re volt található és 2 óra szintidőt ad rá a füzet. A keréknyom nagyjából egy kilométer után véget ért, jó ideje már, hogy kisütött a nap, a meleg időben fárasztó volt a haladás az ösvényen, mely füves lankák között haladt. Elértem egy pontot ahonnan már láthatóvá vált az úticélom, elő is cincáltam a fényképezőmet a táskámból és azon keresztül ellenőriztem le, valóban a Pfälzer hüttét láttam a távolban, de a cél még több órányi gyaloglásra volt. Egy kis meredek füves hupli után következő hegy oldalában haladva egy csapat zergét sikerült megörökítenem: a csapatuk vezére egy-egy sziklás magaslatról figyelte az én és a nyáj mozgását. Érdekes volt ezt és ennyi zergét egy helyen látni, szorgalmasan gyártottam is a fotókat róluk. A hegyoldalban vezető ösvény végén még egy kis kapaszkodás várt rám, majd megérkeztem a Hochjoch előtti kilátópontra. Gyönyörű kilátás nyílt innen minden irányba (a hegyoldalban vezető úton sem lehetett panasz az északi és nyugati irányú kilátásra), de főleg a déli, svájci irányú kilátás volt innen markáns. Balra, azaz kelet felé látható volt továbbá a hegytömb amelyen a rövidebb, de ránézésre is neccesebb útvonal vezetett át, éreztem is hogy helyesen döntöttem amikor a Panülalpe felé jöttem.

 

64. kilátás észak felé, Nenzinger Himmel falu felé

65. ismét emelkedőn, ezúttal egy eső által kimosott részen

66. visszanézve kelet felé

67. nyugat felé a terep kevésbé látszott zordnak, kivehetővé vált a napi úticélom is

68. zergék

69. "Felcerhütte"

70. visszanézve a hegyoldalra ahol haladtam

71.-72. kilátás a Hochjoch előtti kilátópontról, kelet és dél felé. Azt hiszem nem kell kommentár hozzá, hogy miért a Panülalpe felé vezető utat választottam

 

Tartottam egy kis nézelődős pihenőt, majd leereszkedtem a Hochjocra (Magas nyereg lenne a magyar neve). Pont a határon húzúdó pontnál átléptem legelőterület kis kerítését és a határkő túloldalán ismét voltam Svájcban egy kicsit, majd pár fotó után továbbindultam. Jócskán eltelt az idő, negyed 6 múlt mire innen elindultam, ki volt zárva, hogy a tervezettnél tovább menjek, fáradtan gyalogoltam tovább, kelet és észak felé továbbra is nagyszerű kilátásban volt részem, ahogyan a napsütéses időben mentem tovább az először lejtő és emelkedő terepen, majd egy hegy oldalában hullámozva. Többnyire köves, kis mértékben sziklás szakaszok követték egymást, egy helyen hófoltot is kellett kerülgetnem. Egy érdekes, vörös színű kövekkel tarkított részen is áthaladtam.

 

73. Hochjoch "svájci és liechtensteini típusú" útjelző táblával

74. visszanézve a korábbi útvonalra

75. haladás tovább, a közeledő hófoltot bizony meg kellett kerülnöm

76. kilátás északkelet felé a kora esti napsütésben

77. vöröses sziklák

 

A Hochjochtól is szintidőt jelentősen túllépve, 2 óra alatt érkeztem meg először az osztrák-liechtensteini táblával és határkövekkel jelzett határra, majd a egy melléképület után a külső felújítás alatt álló Pfälzer hüttéhez. A távolban, északnyugat felé eső látszódott, mögötte napsütéssel, egy idősebb úr kint fotózott a hütte előtti padoknál.

 

78. kilátás észak felé

79. osztrák-liechtensteini határ átlépése előtt, gyanítom régen sem volt egy túl komolyan vett határ ez

80. nyugat felé eső látszódik a távolban, amely nem sokkal később ide is elért

81. Pfälzer hütte

 

Beléptem az ebédlőbe és a pénztárhoz léptem, egy megtermett, de kedves hölgy jött elő, mondtam neki, hogy én érkeztem a Mannheimer hüttéből és hogy szeretnék egyedül aludni, valamint, hogy euróval fizetnék. Eredetileg azt gondoltam erről a házról, hogy nagyon kis eséllyel tudok itt szobában egyedül aludni, de pozitívat csalódtam, volt rá lehetőség! Mondta hogy menjek körbe és megmutatja a szobát. Kimentem, elhaladtam a ház fala meleltti határkövek mellett, majd nagy nehezen megtaláltam a hátsó bejáratot és a cipős részleget (trockenraum), amely mellett egy meleg levegőt fújó berendezés volt, újabb pozitívum volt ez, ha lenne vizes cuccom nem lenne gond a szárítása. Ezek után felmentünk az emeletre és megmutatta a szobámat, teljesen rendben volt. A közelben volt mellékhelyiség is, egyetlen negatívum volt, hogy fürdeni itt is csak csapban tudtam egy nagyobb mosdóban. A szoba megnézése után kimentem a hütte előtti padokhoz megsütni a második adag magammal hozott szalonnát, éppen hogy nekiálltam elkezdett esni az eső (mák, hogy fél órával előbb érkeztem meg), így a bejárati ajtó teteje alá húzódtam be elfogyasztani a vacsorámat. Visszamentem a szobámba, nyitottam ablakot, hogy jöjjön be friss levegő, ekkor láttam a szép naplementét, csak a ház köré húzott állványzat akadályozta a szép fotó készítését, így kimentem az esőre fotózni. Megáztam, de megérte. Ezek után elmentem a megmosdani, majd az ágyba lefeküdve olvasgattam még egy kicsit, majd este 10 óra után elaludtam.

 

82. osztrák-liechtensteini határkő

83. szobám a Pfälzer hüttében

84. hangulatos ebédlő/közös helyiség

85. esős naplemente

 

6 órakor szólt az ébresztő, a reggeli teendők (konzerv reggeli, összepakolás) után kifizettem a 13,64 euróra átszámított szállás árát (elég baráti ár), majd fél 8-kor elindultam, hátrahagyva életem első Liechtensteinben töltött éjszakájának szálláshelyét. Lefelé vezetett az út a 2108 méteren fekvő háztól, az előző este fotózó úrral egy időben indultam, de mivel ő minden fotózjához állványt használt, így hamar mögém került. Két hegy közötti völgybe ereszkedtem le, legelők és tehenek mentén, majd a völgy aljában haladtam tovább. Hátranézve láttam, hogy a bácsi az egyik bal kézre eső hegy felé tart, így nem volt várható, hogy utolér, más meg nem volt se utána, se szembe nem jött senki. Egy elkerített legelőn lámákat láttam, nem hittem volna, hogy állatkerten kívül látok ilyen állatokat Európában. Egy másik, napelemmel működtetett villanypásztorral körbekerített bokros legelőn pedig kecskék ették a füvet a pont ideálisan borongós, de nem esős időben. Észak felé láttam a völgyet aminek a bal oldalán lévő hegy oldalában kellett tovább haladnom, kivehetővé vált a térképen napok óta nézegetett Valüna nevű pont is.

 

86. ereszkedés a Pfälzer hüttétől lefelé

87. irány a völgy!

88. múúú!

89. ereszkedés folytatódik

90. lámák Liechtensteinbe

91. É-D irányú völgy, a kép közepén a Valünával

 

Pár lépés után egy „liechtensteini típusú” útjelző táblához értem, majd egy újabb ereszkedés után köves medrű patakon keltem át, majd következett a hegy oldalában vezető hosszú gyaloglás az ösvényen, felváltva füves területeken és erdőben. Kellemes volt ez a rész, viszont tudtam, hogy ez a nap könnyebbik része, még kétezres csúcsok vártak rám a nap második felében, én pedig leereszkedtem nem sokkal 1700 méter fölé és még közel 300 méter szintvesztés állt előttem, tehát bő 700 méter szint volt még a napban és még legalább 4-500 a fel-le hullámzásokból kifolyólag. Egy pár házból álló részre érkeztem, volt itt lakott ház és istálló is, itt ér véget egy keréknyom, erre léptem rá, majd mentem rajta egy keveset, ezután újra ösvény következett egy tetszetős köves majd fenyvesben vezető szakaszon. Itt jobbra lent látható volt a Valünánál álló ház is, több kocsi állt ott, nem vagyok biztos benne, hogy lett volna helyem itt, ha idáig eljutok. Értelemszerűen akkor a völgy alján kellett volna haladnom, ahová nekem is le kellett lassacskán ereszkednem, ugyanis a túra napközbeni legmélyebb pontja a Sücka ház 1440 méteren áll. Egy kimosódott apróbb köves ösvényes rövid szakasz jött, majd a hegy oldalában mentem továbbra is, de már egy keréknyomon, ezek után egy tanyához érkeztem. Előtte két fiatal srácot láttam, amint az itt megszokott munkákkal foglalatoskodnak, próbáltam a háznál pecséthez jutni, de nem találtam ott senkit.

 

92. visszanézve a durván L alakú útra amelyet korábban megtettem

93. hangulatos ösvény a fenyvesben

94. kiszélesedő út egy tanya előtt

 

Amikor innen indultam tovább akkor érkezett oda nagyjából velem egy korú 2 másik fiatalember,de ekkor már nem vesződtem a kommunikálással, mentem tovább. Kellemes fenyvesben vezető, folyamatosan lejtő keréknyom következett, jobbra fokozatosan kerültek „elő” jobb oldali hegy aljában, majd a völgyben fekvő Steg nevű település, távolról is harmóniát és rendezettséget mutató házai. Innen indul az az út, ami a magasabban lévő Malbunba vezet egy elég drága környékre, szállás kapcsán itt lett volna egy drágább és nagyobb kitérőt jelentő alternatíva, de végül nem reagáltak innen. Legalább 3 villanypásztoron átkelve (mire felérnek kocsival az imént érintett tanyáig egy párszor ki lett szállni a kocsiból leengedni a madzagot, majd visszatenni) érkeztem, majd burkolt útra érkeztem meg egy házhoz, ahol láttam a Sücka feliratot. Valamilyen kisebb gazdaság lehetett, majd az úttól lejjebb disznók voltak tartva egy pár tíz négyzetméteren, a házban pedig ránézésre tejjel való foglalkozásra és sajtkészítésre voltak berendezkedve. Kértem pecsétet, a bent ücsörgő emberek közül egy fiatal srác telefonálást követően adta is a céges pecsétet (igazából a következő, Silum nevű pont a pecsételőhely, de biztosra akartam menni az igazolást illetően). valamint egy „Alpgenossenschaft Triesenberg” feliratú matricát is. Érkeztem a házhoz a gazdálkodáshoz értő emberek, így el is köszöntem. A következő ház pedig a 3 emeletes Sücka ház volt, ahol eredetileg terveztem volna megszállni. Ránézésre nem volt túl sok vendég, mindössze egy FL (Füstendum Liechtenstein, azaz Liechtensteini Nagyhercegség) rendszámú sportkocsi állt a parkolóban. Mivel pecsétem már volt a szomszédból, így ide már külön nem tértem be, csináltam egy igazolóképet, majd mentem tovább, az immáron napos időben.

 

95. ereszkedés tovább, jobbra lent Steg település látszik

96. Sücka ház

 

Egy kis emelkedő, majd egy rövidebb egy sávnyi szélességű kis alagút következett át a hegy túlsó oldalára, az út lejtett egy kicsit (jobb kéz felé masszív drótháló a kőomlások miatt, látszott is, hogy nem hiába épült meg), majd ösvényre tértem rá. A nagyjából szintben haladó ösvényen többnyire fenyőfák között haladtam, egy-egy ponton a fák között látszódott, hogy elég szép kilátás lenne erdő nélkül, az akadálytalan szép kilátásra viszont még egy kicsit várnom kellett. Az ösvény a főváros, Vaduz fölött vezetett jóval, szélsőséges esetben ha nagyon gyorsan haladtam volna, akkor még itt is lehetett volna szállást keresni, de nem nagyon érte volna meg, mivel a főváros még 1000 méter szinttel lejjebb lett volna, így ezt a pluszt már nem vállaltam volna. Egy padra leültem enni és pihenni, majd folytattam az utamat, hamarosan faházak tűntek fel az ösvény mentén, én pedig egy újabb, ezúttal nagyobb, Silum nevű házcsoporthoz/településrészhez érkeztem. Egy út menti több medencés forráshoz letámasztottam a zsákomat és a szemben lévő Gasthaus Silumhoz mentem, de a láthatóan használaton kívüli, gyakorlatilag is bezárt vendégházban nem sikerült senkit találnom aki pecsétet adhatott volna, tehát jól tettem, hogy korábban a Sückánál kajtattam pecsét után. Viszont a kilátásért bőven megérte lemenni ide, elém tárultak a hegyed körbe Liechtenstein végéből és Svájcból, a szemben lévő hegy szintén Svájchoz tartozott. Lent pedig a síkságon látszódott a Vaduzhoz tartozó Triesen városrész, valamint további távolabbi svájci települések és a szabályosan kialakított medrű Rajna folyó is. Észak felé a soron következő hegy fenyvesekkel tarkított lefutó széle zárta a látóhatárt. Visszatértem a zsákomhoz, a forráshoz legközelebb lévő háznál még bepróbálkoztam a pecsét kapcsán:az ablakon kihallatszódott, hogy idős asszonyok beszélgetnek a faház emeleti szobájában az ebédidő környékén, az egyikük odajött az ablakhoz, de nem tudott segíteni, érthető módon. Jócskán melegben indultam tovább, újra egy kicsit ösvényen, majd ismét keréknyomon haladtam tovább. Küszöbön állt az emelkedők sorozata, mivel a túra innen már felfelé vezetett, ugyanis a liechtensteini 1440 méteres legmélyebb ponton már túl voltam. Rendezett házak közelében vezetett az utam az erdőig, itt örültem egy kis árnyéknak, de ez nem tartott sokáig, többségben maradt a napon haladás ezúttal is. Átbukva egy kis púpon egy építkezés mellett haladtam el darabig megint keréknyomon, majd újra ösvényre léptem rá, ezek után már órákig ezen vezetett az utam tova.

 

97. a völgy észak felé folytatódik, én viszont nem ezt az útirányt követtem...

98. hanem a rövid alagúton nyugat felé mentem egy pár lépést, majd onnan észak felé tovább, a hegy túlsó oldalán. Nem túl gyakori az alagútban haladás egy túrán, de a Zentralon lesz még rá példa

99. út az alagút túloldalán

100. kilátás töredék nyugat felé

101. ismét hangulatos fenyvesben vezetett az utam

102. három medencés forrás a Silum nevű résznél, háttérben a házzal ahol pecsét után érdeklődtem

103. Gasthaus Silum

104.-105. Silum utáni kilátás nyugat felé a svájci hegyekre, és dél felé ugyancsak nagyrészt svájci hegyekre, a szabályos medrű Rajna is jól kivehető a síkságon

 

Ismét erdő térve fogyasztottam a hátralévő távot, tehenek is akadtak a fák mentén, ugyanis kisebb-nagyobb legelők akadtak a fák között is. Lassan elmaradoztak a tehenek, az ösvényen viszont megnőtt az érdeklődés, szemben és mögöttem is jöttek, majd egy „Fürstensteig” feliratú táblát követően egy kopár sziklás rész következett. A Füstensteiget több mondaton keresztül taglalja az igazolófüzet, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de élőben megláttam, hogy miért van ilyen hangsúlyosan szó róla és fény derült, hogy miért is igényes besorolású a mai túra: a sziklás hegy oldalában haladva csodálatosan szép kilátás van északnyugati, nyugati és délnyugati irányok felé, szépen látszódnak a svájci hegyek és városok, többek között a határállomás a buchs-i állomás is kivehető vált a távolban. Ezen kívül látható volt Vaduz és a fölötte északra található Schaan város is, illetve ezen kívül távoli tv tornyok is látható váltak, melyeket már a Mannheimer hüttéből is kiszúrtam. Persze ezek a látványosságok nem mind egyszerre özönlöttek az ember szeme elé, hanem szépen, fokozatosan. Az idő is szép volt az élmény átéléséhez. Egy kilátópontnál lévő pihenőhöz egy szimpatikus, korombeli lánnyal egyszerre érkeztem meg, fotózgatás után le is ültem mellé pihenni. Már nem tudom melyikünk kezdeményezte a beszélgetést, de a folyékony angolsággal beszélő Charlotte elmondta, hogy egy hosszabb nyaraláson van a barátaival akiket előtt haladva állt meg itt, hogy bevárja őket, majd együtt mennek vissza a vaduzi szállásukra, másnap pedig Olaszország felé veszik az irányt. A holland lány mosolyogva nyugtázta magyar származásomat és túrám útvonalát és célját. A kellemes beszélgetést követően elköszöntem, nem sokkal később szembe is jöttek a fiú-lány párosból álló barátai, én pedig folytattam az utamat a gyönyörű útvonalon, a Fürstensteigen. A szép kilátásba belefeledkezvén a délnyugat felől a látóhatáron feltűnő felhők ébresztettek fel, a legkevésbé sem akartam megázni, mivel az ázás felfelé menet fokozottan kellemetlen. Negyed 3-kor érkeztem meg az ellenkező oldali Fürstensteig táblához ezzel elhagyva a szép és vadregényes részt, mely kétség kívül a nap kiemelkedő látványosságát adta.

 

106.-111. Füstensteig

 

Innen visszafordulva már komolyan látszott délnyugat felől egy közeledő esőfelhő, melynek előszele már látható volt egy ideje. Egy padon megpihenve gyűjtöttem erőt és nézegettem a következő kihívást, a Kuegrat csúcsát, melyre a felvezető ösvény szinte végig kirajzolódott.

 

112. északkeleti irányú kilátás a Fürsteinsteig után, a jobb oldali hegyek má újra Ausztriában vannak

113. Kuegrat csúcsa a láthatáron

 

Ismét elindultam felfelé, ahol az út komolyabban emelkedni kezdett rákezdett az eső, de csak szemerkélve. Felvettem az esőkabátot, majd megálltam egy pontnál és a zsákra is rátettem az esővédőt, majd a földre fektettem, én pedig leültem a térdemre hajolva, semmi kedvem nem volt esőben gyalogolni, reméltem az eső hamar eláll. Szerencsém volt, tényleg hamar el is állt a minimális eső is, én pedig folytattam utamat tovább, hamarosan már sziklás torony-szerű sziklaalakzatokat kerülgettem az ösvényen, majd szerpentinezve jutottam fel a 2123 méteres Kuegrat csúcsára. Ismét meleg napsütés kezdődött, a csúcskereszt mellé ledobtam a zsákomat és gyönyörködtem a körpanorámába: távolról a Schesaplana is kivehető volt, vele szemben pedig az eddigiekhez becsatlakozott a körbe a Bodeni tó, előtte pedig nyugat felé a svájci 1700-2000-esek zárták a látóhatárt a két tv toronnyal és esőfelhőkkel, lejjebb pedig liechtensteini és svájci települések látszódtak.  Kelet felé pedig a sok-sok osztrák hegy állt őrt, a derült időben. Előttem pedig észak felé láthatóvá vált a következő csúcs, a Garsellekopf távolról sem könnyű csúcsa.

 

114. ismét durva felhők az égbolton

115. "hamarosan már sziklás torony-szerű sziklaalakzatokat kerülgettem"

116.-118. a Kuegrat csúcsán

 

16 óra körül indultam el lefelé, majd szerpentinezve értem el a következő csúcs alatti területet, amely egy meredek hegyoldalban vezető ösvény volt. A sziklás csúcsra betonlépcsők és drótsodronyok segítik a feljutást, végülis 16:23-ra fel is értem a Garsellakopfra (2105 m). Szép kilátás volt innen is, viszont visszanézve a Kuegrat-ra már látható volt, hogy a következő vihar nem fog elkerülni, ebben ezek után csak reménykedni lehetett, de hiába. Észak felé viszont akadálytalanabb lett a kilátás, Feldkirch városa is megjelent a látómezőben, addig már csak a Sarojasattel utáni füves, innen csak dombnak tűnő hegy és a Kuegrat és Garsellakopf utáni a társulat harmadik és egyben utolsó tagja, a Drei Schwester (Három Testvér, azaz ők is hárman vannak) is láthatóvá vált.

 

119. következő csúcs a Garsellakopf

120. osztrák hegyek kelet felé nézve

121. Garsellakopf, 2105 m

122. északi irányú kilátás a Bodeni tóval, Feldkirch-el és a Drei Schwesterrel

123. visszanézve a Kuegrat-ra, látható volt, hogy az eső nehezen kerülhető el, persze reménykedni lehet és kellett is

 

A napsütés átadta helyét a borult időben miközben igyekeztem le a hegyről, hogy az előzőekhez hasonlóan a következőig hátralévő út egy részét meredek oldalban tegyem meg, innen már az osztrák-liechtensteini határsávban. Lett volna egy, a Három Testvért elkerülő útalternatíva is, ezt a füzet térképe is jelzi, de úgy voltam vele, hogy nem akartam volna ezt már kihagyni. Amint az elágazás és a csúcs között jártam félúton (tehát nem érte meg se előre, se visszamenni), mielőtt elkezdtem volna a kapaszkodást a drótsodrony segítségével a csúcsra, leszakadt az ég. Nem gyengén és rövid idő alatt. Esőkabát fel, esővédő zsákra fel és lefektet, majd összekuporodik cselekvéssorozatot rövid idő alatt vittem végbe, közben pedig ömlött az eső. A villámok ezúttal távolabb maradtak, a hangjuknál többet nem érzékeltem belőlük. Éppen kezdtem büszke lenni magamra, hogy milyen jól sikerült megőriznem a cipőm szárazságát, amikor egy kicsit felemeltem a hátsó felemet és egy szinte egy patak indult meg a hátam mögül, mint kiderült pont a lefelé folyó víz útjába ültem le (nyilván nem egy ücsörgésre kiképzett pont volt ez), ennek megfelelően a rövidnadrágom és alsónadrágom részben vizes lett, természetesen a cipőim is kaptak belőle. Fél óra alatt elvonult a vihar, amikor csak minimális csapadék hullott akkor felálltam és felmértem a károkat: az említett rövidnadrág vizesedés és az esőkabát bal vállnál beázásán túl nem volt gond, a táska is egész jól megúszta az egészet, szerencsére ezúttal is volt ruházati segítség a táskámban, amelyből egyelőre csak az Decathlonos esőkabátot (nem azonos azzal amiben megáztam) és a felső részemet vettem fel, de ezek sem voltak rajtam sokáig.

 

124. "vihar közeleg nyugat felől, nem menekülhet a sorsa elől"

125. kelet felé távozó esőfelhők

 

Nem egy sétaút volt, de végül feljutottam a Drei Schwester legmagasabb csúcsára, 2052 méteres csúcsára is. Éppen azon gondolkoztam, hogy egyre kisebb magasságú csúcsokat érintettem az elmúlt órákban, mégis meglepően sokat kellett felfelé mennem. Írtam a csúcskönybe, amjd ¾ 6 előtt elkezdtem a leereszkedést az eső után hamar megszáradt sziklákon, azonban a lefelé út nehezebb és lassabban haladósabb volt mint hittem: a durva lejtésben fekvő ösvényen több helyen volt drótsodrony a sziklás lépcsőkön, valamint létrák is voltak két helyen is. Látszódott lejjebb a szakaszhatár, a Gafadurahütte is, de nehéz volt eldönteni a távolról, hogy nyitva van-e vagy sem, végül a fényképezőm zoomjának segítségével sikerült tisztázni a kérdést. Áthaladtam egy érdekes sziklaalakzaton is: mintha egy lyukat robbantottak volna a sziklafalba, melyen keresztül a távolba lehetett látni. Az erdőhatárt elérve pedig a sok vizes kő, kiálló gyökér nehezítette a haladást. Nagy sokára végül leértem egy nagyobb rétre, mely a Sarojasattel nevet kapta, a közeli 1659 méteres Saroja nevű hegy nyerge volt ez, immáron az osztrák oldalon. 

 

126. a Három Tesrvér csúcsai közül kettő, a kereszteket sziklamászók vihették fel, mivel feleszerelés nélkül nem közelíthető meg a két sziklatorony

127. érdekes sziklaalakzat

128. liechtensteini városok és a Gafadurahütte a kép közepe alatt

129. kilátás észak felé, jobbra Franstanz városa látható

 

Itt döntenem kellett egy több órája foglalkoztató kérdésre: lemenjek-e a szakaszhatárt jelentő Gafadurahüttébe pecsételni és ezzel precíz adminisztrációt rögzítve a füzetembe, de ezzel vállalva, hogy szinte biztosan érek a közben általam csak „feldkirchi” hüttének nevezett szálláshelyre, vagy sem. Ha nem térek ki akkor sem lenne gond, mivel a Zentral útvonala nem érinti a pecsételőhelyet, így nem lenne teljesítetlen hossz a túraútvonalon sem. Végül az ezt megelőzők órák óta tartó hosszas rágódás után a kitérés mellett döntöttem, ennek megfelelően a határkövek képzeletbeli sávját újra átlépve tértem vissza az erdőben Liechtensteinbe, egy alkalmas fenyő alá ledobtam a táskámat és a füzetet, párnát magamhoz véve a túrabotjaimmal együtt megkezdtem a leereszkedést a2 km-re lévő hüttéhez, amely kereken -200 méter szintet jelentett innen. 19 órakor indultam, egy órát adtam magamnak, így gyorsan szaporoztam a lépteimet a fenyvesben, hamar fogyott így cucc nélkül a táv és a szint is. Bő 10 perc után egyre kezdett fogyatkozni az erdő, majd kiértem egy keréknyomra és hüttéhez nagyjából 20 perc alatt.

 

130. úton a Gafadurahütte felé

131. csak sikerült összehozni legalább egy félig napos naplementét, szépen látszódtak a sugarak

132. Gafadurahütte

 

Volt forgalom a helyen, a kinti asztal-pad kombók többségénél többen is ültek, a hütte előtt nyugat felé szép kilátás nyílott Svájc felé az újra kisütő nap széppé tette a naplementét. Betérve a faházba, rögtön jobbra fordultam a konyha részhez, ahol két fiatal lányt találtam, adták is pecsétet, én pedig bele is nyomtam a liechtensteini Alpenverein utolsó engem érintő pecsétjét a 2-es és 3-as kötetembe is, majd visszaadtam a bélyegzőt. Mivel a lefelé rohanásban kimelegedtem, szerettem volna inni egy pohár vizet, de a csaj akinek visszaadtam a pecsétet azt mondta, hogy mivel nem fizettem itt, ezért nem…azt hittem nem hiszek a fülemnek, gyorsan el is köszöntem még mielőtt valami csúnyát találtam volna mondani. Egészen idáig úgy voltam vele, hogy a világon bárhol, de minimum egy normálisabb modern és civilizált helyen (mint mondjuk ez a térség) nem lehet kérdéses, hogy ad-e némi vizet a másik ingyen, ezzel eddig soha nem is volt gondom. Nyilván egy sivatag vagy egy durván magashegyi részen lévő szálláshely ahová helikopterrel viszik fel az kivétel, de itt csak annyiból állt volna, hogy kinyitja a csapot és tölt nekem egy pohárba 2-3 decit…de nem így történt. Dühösen léptem ki az épületből, mondtam is, hogy jó hogy nem egy ilyen mentalitású helyen szálltam meg, majd ittam egy pár kortyot a faház szélén lévő esővízgyűjtő hordóból, majd hasonló gyorsasággal mint lefelé, fel is értem vissza a zsákomhoz 19:50-re. Tehát sikerült egy órán belül maradni bőven, jó pár deci víz üvegből elfogyasztása után nekivágtam a maradék távnak. Itt végérvényesen elhagytam Liechtensteint, örültem, hogy sikerült egy nap alatt hosszában végigjárnom ezt a tetszetős kis országot, amelyben nagyjából minden megvan: nyugalmat és harmóniát árasztó falvak, sok erdő, nagyobb város, de vannak 2500-as csúcsai is, nem is egy, tehát bőven változatos hely. A rétről egy keréknyomra vezetett le az ösvény, amely egy tanya (evés és ivás lehetőséggel) mellett elhaladva és onnan egy emelkedő után érte el a fenyőerdőt. Közben ismét rám jött a bal lábujjaimnál az a fájás amit az Ignaz hütte előtt tapasztaltam korábban, ezúttal elég nehezen akart elmúlni, de csak sikerült.

 

133. visszanézve a Drei Schwester szikláira

134. fenyvesben vezető keréknyomon tovább

 

Sietősre vettem a tempót a fenyőfák alatt haladva, lehetőleg el akartam kerülni a lámpázást. Az erdő egy hiányos pontján kelet felé volt egy kis szép kilátás, majd arrébb egy sorompó után elkezdett fogyatkozni az erdő és egy nagyobb füves területre értem, ahonnan szépen látszódott a Bodeni tó, a naplemente utáni egyre gyérülő fényekben is. Észak felé is szép látványban volt részem miközben mentem lejjebb, egy adótorony mellet vezetett az utam el, majd egy „Alpe-Amerlung 1298 m” elnevezésű háznál, innen már csak pár lépés és láthatóvá vált a Feldkircher hütte. A keréknyom szerpentinjeit az ösvény levágja, majd egy újabb adótorony szomszédságában érkeztem meg esti szálláshelyemre pontban 21 órakor (1204 m). Érdekes volt az épületre rögzített Kontrollstelle tábla, ugyanis a füzet szerint nem pecsételőhely, a Zentral könyv viszont még annak tartja számon.

 

135. kilátás kelet felé, Bludenz irányába

136. távolban a Bodeni tó, itt fogadtam meg, hogy még látni fogom ezt a tavat máskor is

137. Feldkircher hütte

 

Forgalomnak semmi nyoma nem volt, a ránézésre zárva tartó helyen, de becsöngetve egy hölgy jött elő aki mosolyogva beinvitált. Itt nem fenyegetett a másokkal alvás veszélye, mivel egyedüli vendég voltam, meg is mutatta az emeleti szobámat, amelyben több emeletes ágy volt, számomra tetszőleges helyet választhattam az alvásra. A szoba mellett mosdó is volt, a folyosón pedig jól fűtő kerekes olajradiátorra tudtam szárítani tenni a vizes (elázott) ruhadarabjaimat. A szobában egyetlen konnektor volt, nekem elég volt persze, de ha ide meg a többi hasonló helyre tizenvalahány ember betódul akkor mi van? A mai világban már azért többen tölte(né)nek telefont mint mondjuk 20 éve. A vacsorát nem vittem túlzásba, pár csokival el is intéztem. Viszont végre volt meleg vizes fürdőzésre lehetőségem, ezzel nagy örömmel éltem is. Szépséghiba volt, hogy általam ismeretlen okból egyszer csak hirtelen átváltott a meleg víz hidegbe, elzárva a csapot és újra kinyitva lehetett a hibát „törölni”. Fürdés előtt sikerült pecsételnem is a füzeteimbe, fürdés után pedig sokat vártam a telefonom feltöltődésére, jóval elmúlt 11 óra mire lekapcsoltam a lámpát és álomba merültem az egyik emeletes ágy alsó fekhelyén. Ha valaki azt hinné, hogy ha ketten vannak összesen a hüttében és nem tudja az egyik zavarni a másikat az tévedett: az itt tevékenykedő nő zenehallgatása és horkolása áthallatszódott. Szerencsére voltam annyira fáradt, hogy ez nem befolyásolta döntően a pihenésemet.

 

138. fekhelyem a Feldkircher hüttében

 

5:45-kor szólt az ébresztő, gyorsan megettem a reggelire kikészített almát, majd a radiátorról és a szobából is összeszedtem a cuccaimat, fél 7 felé lementem az étkező részben lévő pulthoz, kifizettem a megbeszélt 14 eurót (11 a szállás, 3 a fürdés), majd elköszöntem vendéglátómtól és a Feldkirch-be vezető út keresésére indultam a reggeli napsütésben. A triviálisnak tűnő feladat mégsem volt a olyan egyszerű, ugyanis a tegnap este számomra egyértelműnek tűnő irány tök fals volt, a „kajalift” nyiladéka sem volt megfelelő. Végül a hölgy igazított a útba: a tovább vezető út elég hülyén megy, mivel a ház fala és egy melléképület között kezdődik a Feldkirch felé vezető ún. „Gaißweg”. Nem örültem az időkésedelemnek, ugyanis Feldkirchbe a túra befejezésén túl pecsételés, vásárlás és az állmásra időben való kiérkezés feladata volt még hátra, így nem csak a hátralévő 5 km leküzdése volt a kihívás, a bő -740 méter szinttel együtt. A fenyőerdőben vezető meredek ösvényen gyorsan fogyott a szint, egy helyen még kis őzikét is sikerült látnom a hüttéből a völgybe vezető kajalift nyiladéka és az ösvény közötti területen.

 

139. reggeli napsütésben a Feldkircher hütte előtt

140. lejtős ösvényen, az ún Gaißwegen haladtam Feldkirch felé

 

Keréknyom keresztezése után folytatódott az ösvény, majd újra a keréknyom hajtűkanyarját elérve kellett hegyesszögben jobbra letérni, de a letérést tábla is jelezte. Miközben lépkedtem az ösvényen a következő keréknyom közelében érve egy számomra érdekes dolgot vettem észre a keskeny utacska közepén: egy túrabot hegyének határoló korongját. Felvettem, nézegettem, gondoltam majd egy kis faragás után jó lehet az enyémre, melynek egyikéről ez a korong tavasszal a szlovák Kis-Fátrában lelazult és leesett, mire észrevettem már nem volt mód keresgélni, így egészen eddig a balos boton nem volt ez az alkatrész meg. Nagy meglepődéssel tapasztaltam, hogy a talált darab pontosan illik az én Kilimanjaro túrabotomra, így sikerült ezt a hiányosságot megszüntetnem! Őszintén, mennyi volt az esély erre? Nem sok, lehet ha más meséli el sem hiszem. Én viszont a kis váratlan nyereségnek örülve folytattam az utamat tovább. Rátérve megint egy keréknyomra egy 3-as elágazásra automatikus jobbra fordultam lefelé, szerencsére hamar észrevettem, hogy nem ez a helyes út és tudtam korrigálni. A jó utat viszont nem sikerül megtalálnom, a jelzések is faképnél hagytak, így a telefon gps-e szerint beléptem az erdőbe és tökön-paszulyon át haladva értem el a helyes utat jelentő széles ösvényt. Ez már a célállomást jelentő város határában volt, nemsokára el is értem Feldkirch Kreuzeck nevű részét.

 

141. észak felé a kilátás, több nap után középhegységi magasságba ereszkedtem le

142. Feldkirch határában

143. Feldkirch Kreuzeck nevű, sok zöld területtel rendelkező városrészében, kelet felé tekintve

 

Egyfajta megnyugtató sikerélmény kezdett a gondolataimba férkőzni, tudtam már, hogy a „győzelem” azaz a túra legnyugatibb szakaszának a bejárása már a „spájzban van” és a hátralévő út már csak apróság lesz az eddigiekhez képest és ezzel is egyre közelebb kerülök az egységes egészhez, azaz a Zentralalpenweg végigjáráshoz, az 1-2 kötet útvonalán keresztül. Mondanom sem kell, hogy hibátlan aszfaltos utak és rendezett, modern házak között vezetett az utam tovább, a szép zöld környezetben. Pár utca múlva egy kis házak nélküli rész következett, jobbra valamilyen védett terület volt, erre táblák hívták fel a figyelmet. Az egyik szomszédos, de már távolabbi utca végén láttam egy Feldkirch településtáblát, de már nem volt idő kitérni hozzá, arra menni kerülővel meg szintén necces lett volna időben, így reméltem, hogy még utamba kerül egy, mindenképpen szerettem volna róla fotót készíteni. Visszanézve látszódott a Feldkircher hütte melletti adótorony, de egyáltalán nem tűnt a bő 700 méteres szintkülönbség (Felkirch 458 méteren van). Egy háznál gyerekek játszottak, majd egy balos kanyar után nemsokára egy nagyon rövid erdős rész, majd újra egy házcsoport következett. Ennek végén kellett jobbra forduljak, balra nézve pedig végre megláttam amit szerettem volna, egy Feldkirch táblát! Alaposan lefotózgattam, szelfiztem magamat, majd a helyes útra sietősen letérve mentem tovább a helyes irányba. Az utolsó összefüggő zöld részen vezetett az utam kb 80-100 métert, majd egy jobbos kanyar után egy parkon át közelítettem meg a számomra nagyon szimpatikus várost.

 

144. a várva várt tábla

145. Feldkirch központjához közeledve a parkos részen át, nagyon megtetszett ez a szép város

 

Ránézésre megvolt itt minden: élhető és zöld külvárosi rész és forgalmas, nyüzsgőbb belváros emeletes házakkal, hogy ki-ki megtalálja a saját szája ízének passzolót. Kapun át jutottam el a szép parkos részről egy játszótéren át az Ill folyócska hídján keresztül az emeletes házas belvárosba. Nagyon tetszett az Ill melletti rész hangulatos emeletes házai, gondolom egy vagyon lehet itt egy kisebb lakás is. A következő, forgalmas közúti hídnál értem el egy több száz éves víztornyot, majd egy kisebb, de hangulatos utcán át értem el az általam főtérnek elnevezett "Marktplatz"-ot, azaz Piac teret, a túra végpontját. Sajnos itt sem utalt semmi egy országosan is jelentős túramozgalom kezdő/végpontjára, erről semmi nem emlékezett itt meg, az amúgy szép téren. Ettől függetlenül is megvolt a sikerélmény érzése.

 

146. Ill folyócska mellett vezettek a túra utolsó lépései

147. Feldkirch piactere, a Zentralalpenweg nyugati vég/kezdőpontja. Erre a tényre nem találtam semmit ami utalt volna.

 

A túrát ezennel végigjártam, a következő napirendi pont a pecsét szerzése volt. Bementem egy könyves/térképboltba, de nem tudtak közelebbit mondani a Zentral pecsét helyéről, ugyanis reméltem, hogy sikerül egy mozgalmi bélyegző lenyomatot szereznem. A turistainformációs pontot említették, amely a tér alatt volt kicsivel található, így arra vettem az irányt. Mivel már elmúlt fél 9, így a Zentral könyben említett Herrengassehoz nem volt már idő elmenni, feltéve, hogy az az információ helytálló-e, mivel az újabb építésű turistainformációs pont mellett nem hiszem, hogy van még egy hasonló a városban. Megjegyzem, hogy a többi szakaszhoz hasonlóan a Zentral könyv elég vad módon szakaszolja a megtett5 napos túrám távjait: Lindauer hütte-Mannheimer hütte (idáig ugye passzol az enyémmel)-Silum-Feldkirch, ennyi idő alatt ennyi távot megtenni azért elég meredek. Alpokban felnőtt embernek vagy legalább itt sokat túrázónak kis zsákkal nyári hosszú napon talán sikerülhet, nem egy általános felosztás az biztos. Visszatérve Feldkirchbe a turistainformációs ponthoz ¾ 9-re érkeztem meg, 9-kor nyitottak, ez nekem már késő volt, ezt bizonygattam az épületből kilépő 2 fiatalabb nőnek is, akikre elég megdöbbentő módon de újdonság volt a mozgalom és a kezemben tartott két igazolófüzet is. Elszomorító volt tudomásul venni, hogy az üvegépületben lévő pultoknál valószínűleg nem feltétlenül a bakancsos turistákra vannak felkészülve. Persze ezzel sem lenne akkora baj, nem hiszem, hogy tömegével jönnek ide Zentralozók, de azért, hogy még ők lepődtek meg a füzeten és a pecsét kérésen ezt azért erősnek éreztem. Mondták, hogy térjek vissza 9-kor, de ez esélytelen volt, így a szemben található üzletközpont útba eső első alkalmas helyére egy utazási irodába léptem be sietve, mondtam az irodista lánynak, hogy mit szeretnék és rá is mutattam az egyik íróasztalon lévő pecsétre. Értetlenkedve nézte ahogyan először papírra, majd a füzet különböző helyeire, azaz  elejére, a többi pecsét közé és végére nyomtam a céges bélyegző lenyomatokat. Az volt az elképzelésem mint mondjuk az Országos és a Dél dunántúli kéktúránál, hogy az borítók belső felén és az első oldalon legyen ott az első és az utolsó pecsét is. Az elsőt a Tappenkarseehütte étkezőjébe pár héttel korábban már benyomtam, így most az utolsón volt a sor. A végére már megértette a gondolatmenetemet és a közben beérkező dolgozók is napirendre tértek fölöttem. Megköszöntem a segítséget és elköszöntem, sajnáltam, hogy nem Zentral pecsét lett innen, de legalább nem kell az igazolóképpel bohóckodni, ugyanis az időszűke miatt már az is eredmény volt, hogy céges lenyomatot sikerült begyűjtenem. Ezek után az üzletközpontban lévő Sparba mentem begyűjteni egy kis tápot és innivalót az útra, majd sietve az állomás felé vettem az utat. A téren átvágva egy szép utcában mentem, majd egy jobbos kanyarnál kiderült, hogy valamilyen építési munka miatt nem mehetek a legrövidebb úton az állomásra, így kerülnöm kellett. A végére már jócskán sietős tempóban érkeztem meg az állomásra, a peronokhoz pedig 9:15-re, kettő perccel a kiszemelt railjet vonat indulása előtt. Itt viszont jött egy váratlan feketeleves: a Bregenzből induló railjetre először 30, majd 40 perc késést mondtak be, mint kiderült Bregenz és Dornbirn állomáson meghibásodott a biztosítóberendezés, így ott le is állt egy fél órára a közlekedés, a hiba pont a railjet bregenzi induláskor következet be. Na mondom ezért siettem…így mondjuk volt idő nézelődni az állomáson és elfogyasztani az útra szánt sonkás zsemlékből kettőt. Jól esett a táplálék, mivel a reggeli alma után hosszú szünet következett a peronon történő étkezésig. Bludenz felől érkezett railjet és tovább is indult, valamint a Schruns és Lindau felé közlekedő Talentek is elindultak innen, a beharangozott 40 perces késés meg is valósult, 9:57-re futott be a bécsi railjet.

 

148. Feldkirch állomás

 

Helyet foglaltam egyik másodosztályú kocsiban, a vonat hamar kigördült Feldkirch állomásról, a peronról is látható alagút is hamar eljött. Eseménytelen utazás következett Wörgl-ig. Itt két okból is leszálltam: nem akartam Salzburg felé pótlóbuszozni, hanem Zell am See felé terveztem utazni, a késés miatt így a kiszemeltnél egy vonattal később sikerült ez. A másik ok pedig, hogy egy ide valósi ismerősömmel, kollégával találkoztam itt és fogyasztottunk el egy-egy korsó sört az állomástól pár lépésre lévő helyen. Visszatérve az állomásra, melynek első vágányára már be is futott a Graz felé közlekedő IC, így azon foglaltam helyet és utaztam rajta Bischofshofen állomásig. Ez is annak a pár vonatnak a része amely a Bischofshofen-Leoben szakaszon közlekedik, ezen az útirányon át utaztam az első kötetben túrázva egyszer hazafelé, egyszer pedig Radstadt-ba. Ezúttal viszont Salzburg felé mentem, majd onnan 16:52-es indulással (itt azért érezhető, hogy nagyok a távok, 6 órát utaztam kis kihagyással és még csak az ország bő felén jutottam át) pedig Westbahn motorvonat bőrülésén utaztam Sankt Pöltenig (ugyancsak szerencsém volt itt is, mivel az egyetlen itt dolgozó jegyvizsgáló ismerősömmel futottam itt össze, előtte írtam neki és kiderült pont ő lesz, ezen a vonaton, hát milyen kicsi a világ!). Azért csak eddig, mert a West vonata Bécs Westbahnhofig (az ottani Nyugati pályaudvar) közlekedik és mindössze 25 percem lett volna átérni a főpályaudvarra, ami közlekedési lehetőségek előzetes ismerete nélkül nem vállalható, így az én vonatom mögött késéssel érkező railjetre szálltam fel.  Így sikerült gond nélkül elérnem a 19:42-kor (ekkor gyakorlatilag kicsivel később) induló, magyar Taurus mozdony által vontatott Dácsia nemzetközi gyorsot, mellyel Tatabányáig (határig a gépen elöl, határtól Tatabányáig hátul) utaztam. Innen Talentből kiállított személyvonattal utaztam hangoskodó (fél)cigány fiatal társaságtól nem messze (érezhető volt az osztrák-magyar kontraszt az utazóközönség tekintetében is), durván két perces késéssel szálltam le a vonatról, majd tértem haza.