Lesznai Anna

 

 

ISTEN ASZTALÁT TERÍTEM

 

Mióta elejtett engem titkos ágom,

Mióta a buja barna földet hágom,

A tejízű álomburkot szívós ajkkal feltöröm,

S elindultam Isten felé,

Gyenge gyermekkorom óta

Ő volt szomjúm s örömöm...

 

Kerestem a napnak pengő lépte táján,

Égnek tülekedő bikkes lajtorjáján,

Tükrös kékjét mély kutakban,

Éj erdejét felkutattam.

Rám borult a déli réten,

Térdig tüzes lóherében,

Buzgó boldogságom.

Menny harangja zengte: „Hála, hála néked,

Ki öledben ringatsz tentermette néped,

Ki szent köldököddel ezer eget táplálsz,

Magot, szárnyat, lelket tenyeredben számlálsz.”

Tüzes lóherében ígyen énekeltem:

„Te, ki bennem reszketsz, pedig benned keltem,

A verőfény rajtam a te olvadt tested,

Benned fürdő orcám színörömre fested,

Tizenötesztendős nyári aranyalma,

Legyek asztalodon ujjongásba halva

Isten csemegéje.”

 

Kenyeret az Úrnak, mert az Isten éhes

Férfivágyódásra, asszonyszerelemre,

Ölelések malmán ő feléje ömlő

Áldozattá őrölt csók gerjedelemre.

Magját elhintettem utam barázdáján,

Első füve serkedt anyám csókja táján,

Hajnalt lestem, bimbók kelyhüket hogy oldják,

Madárfészek bújva tanultam meg módját:

Hogy telítsek fészket pici puha testtel,

Játszó szeretettel, ki fájni se restell;

Szökkenő mezőkön szemet szaporázzak

Hűlt csók hava alól új tavaszba fázzak.

És amiért magam alázattal adtam,

Ajándokul öröm őrlő tenyerének,

Bennem kalász keljen, életszemmel teljen

Örök arany mára Isten asztalára

Valóság-kenyérnek.

 

Hogy szüretre értem, szőlőhegyre tértem

A szívemet piros Kánaánban értem:

Néma tőke tövén szóló szőlőfürtöt.

Nedvemet facsartam felhők játékából;

Ereimbe bíbort arany égikürtök

Ontottak riadva, hol az alkony lábol.

Színem szegfüveknek színsujtásos leplén

Kisarjadzott vérem mindeneknek testén

Kezemnek nyomából mustot serkentettem

Ajakam szavából mámort merítettem

Dolgok öröméből, magam mélységéből

Édes boritalul a lelkemet mértem

Isten asztalára.

 

Melyik édenkertben gyűjtöttem a mézem,

Dolgok édes szívét sejtő méheimmel?

Mikor szomjuhozva önmagamba néztem

Láttam, hogy a szívem ezer szívet mímel.

Ember, állat, növény s a kövek, a holtak

Százszirmú szívemben egybefogva voltak.

Százszirmú szívemnek zengő rózsájában

Ezer harmatcseppben ezer képük úszott.

Bennem hazajártak, bennem hazagyűltek,

Csöppbe kerekedtek, eggyé édesültek.

És mert én is, én is mindenekben alszom

Íme, minden küldött, hogy feleljen rólam

Szívem trónusához egy-egy drága túszot.

...Létre riogatva ezer álomlepkét

Kibontom most szívem százszín rózsaleplét

Ajándékba virult nyílás örömében

Szívetrejtő szívem száz sziromra tépem,

Szívszirommal hintem az Úr asztalát én

Isten abroszául.

 

Még egy kicsit várok, a nap erre járjon

Aratás térdeljen megérett határon.

Még egy kicsit várok, delelőre érjek

Áldozatra édes teljességgel térjek,

Orcám kivirítson békés belátással,

Könnyem keljen egybe minden vágyódással,

Építsem önmagam szeretettel épre,

Akkor két kezemet mosom tiszta szépre

Bizalom tejével, tejjé olvadt vérrel

S felemelem őket áldó mozdulattal

Rakodt asztal felé, melyet terítettem,

Melyre lelkem adtam, melyre testem tettem

S ráolvasom halkan csekély imádságom:

„Isten, ki leszálltál, nékem testté váltál,

Testeddel etettél, véreddel itattál,

Ne tagadd meg tőlem áldott éhességed,

A szívemnél állj meg, asztalomhoz térjél,

Fogadd szolgálódat, aki szólít téged

Szerény lakomádul.”

 

 

Köd előttem, köd utánam, 1918 [133-136.]