Lesznai Anna
A KERT
I. Ajánlás a kertnek
Amit tőled kaptam: mások kérve kérik.
Amit másutt vetnek: mind tebenned érik.
Amit láttam, tettem, tanultam és adtam,
Mind körülém gyűlik a lesznai napban.
Ha kertem nem volnál, bizony én sem volnék,
Néma hullámokba nyomtalan omolnék,
Futó homok lennék – de te átöleltél,
Védtelen pusztából dús karámba szeltél...
Ha tükröm nem volnál, magam sose látnám
Vágyam záporára vagy színes szivárvány.
Csudáim és csókom mind tebenned termett
Ágaidról téptem a mézes szerelmet,
Bölcsőnkbe a bimbót is vágyadról szedtem
– Amiért ím híred hálás versbe szedtem.
II. Nyári bál
Illatok lihegve szállnak
Zsúfolt zsályák kiabálnak
Virágok gyümölcsbe válnak
Kering a nyári bál.
Rigó ring zengő ágon
Méh zizeg mézszirmú vágyon
Tücsök szól éber gyepágyon
Édeni élő a kert.
Úgy szomjazom gyönyörű kelyhét
Száz élet ajaka kell még,
Hogy kedvem véled beteljék
S kiszívja szíved borát.
Ha megérett pillám bezárul
S a tarka életbazárrul,
Mely annyi jó csemegét árul,
Csendesen eltávozom:
Tebenned, ragyogó kertem,
Kiben kacagva hevertem,
Itt marad lombodba keverten
Lelkemből egy falat.
Tudom, ha újra térek,
Ha új életre élek,
Egy leszek ismét véled,
Kedves örömkarám.
Talán rügyeddé válok
Tán árnyékos akácod állok
Tán lágy fészkedbe szállok
Rövid füttyű rigó.
Tán fű leszek a dombon
Rezgő hang halk kolompon
Vagy dús szellőddel ontom
Sóhajomnak dalát.
Tán rög leszek az úton
Tán csillag a tejúton,
Mely kilesve a mennyről
Édes mélyedbe lát.
III. De ha ismét...
De ha ismét vágytelt asszonyi öl örömében
Rakja lelkem a fészkét s létre szakadva
Létre szakadva mennyei álom szűz szövetéből
A földi rögre emberi sorssal kerülök:
Te leszel ismét kertem minden kertek közül!
Akkor is vajon, illatos dús indulásom,
Elűzöl-e engem, s kergetsz a kedves felé
Elűzöl-e engem, mint gyökér kergeti szárát?
„Rabszolgám, szökkenj, vidd vérem a napnak, viríts.”
Elűzöl-e engem, mint gubó küldi a pillét
Mint ahogy teljesedésbe űzi tettét a vágy?
Elűzöl-e engem, mint gyermekkor űzi az embert
Mondván: „Siess, feledj el, ölelj, teremjél!”
Mert elűz a bölcső, a tavasz, a kezdet, a forrás:
Idegen kedves tárja ki karját a szűznek
Idegen mennybe érik minden gyümölcs.
A tettek lehullnak a fáról, a csókok az ágról;
Ki hazulról indul: száműzött céljai házán...
Vagy ha ismét vágytelt asszonyi öl örömében
Rakja lelkem a fészkét s létre szakadva
A földi rögre emberi sorssal kerülök:
Idegen lészen talán bölcsőm helye?
Idegen úton szomjú terel feléd
Feléd én kertem, kit bízón sejtek enyémnek
S a kedvesre lelve, lelek boldog reád.
Benned piros gyümölcsöm ágára ébred
„Enyém vagy” mondja a magnak a békélt gyökér
Virágom repesve önnön szárára száll...
Mert áldott a szűz, ki száműzött sejtő, bolyongott
S asszonnyá érve kedvese kertjébe ér.
Kedvese keblén ébred lelke magára
Kedvese keblén ébred kertjére ő
...Kedvesem, kertem, egyek leszünk-e végre,
Teljesedettek minden kertek közül?
IV. Zápor előtt
Messzi mezőket süvöltve csapkod a szélvész,
Imbolygó hullámba hajolva zúg a vetés.
Zsúpok félve lapulnak, mint nyulak eb csaholásán.
A torony felveti csőrét. Cseng az ijedt harang.
Zokog a vihar, gomolyog lombja a fáknak
Jajongó tenyerük nyújtják kékellő vadgesztenyék
Tövük közt arany zsarátnok, küszködve száll le az alkony
– Ott messzi, ott messzi, ott messzi virít még a nap-palota.
– De a hegyek párába hulltak, borzong a völgyeknek bőre,
Felleg közt ferde holdat kerget már rohanva a szél.
Csecsforma dombunk csudálva mered ki a nyár viharából
Fenyői némán vonulnak, vándorok esti egen.
„Uram, itt vagyok” harsogják hangtalan dallal a törzsek
A dús televényből, s szívemből rózsákat vérzik a vágy.
Juharfánk rozsdás gyümölcse csörögve cseppen az ágról,
Súlyosló almák hullnak, rebben a szárnyas madár.
Most egy vércse visított, siető gesztenye koppan.
A lombok örvénylő árnya elnyeli őket... Setétlik.
Két felleg összecsapódott – csattan a mennyei csók.
Én kertem, kulcsolt kezekkel hullok gyepedre
Gyökered husomba markol. Szent esőd mossa a lelkem.
Földedhez sírva simulok: oldja fel könnyem folyása
Oldja fel záporod testem virítani vágyó rögét.
Üdvözlégy, kertem, dombom! áldott keble a földnek,
Kiből szívemre édes feloldozó szépség csurog.
Mesének mágnes hegye, iszonyú, boldog erővel
Vonzottad magadhoz eltévedt, tarka hajómat:
Már feledés habjával repesztéd sóhajos bordám;
Kitépted belőlem keservek acélszögét
Szétzúztad vázát szűkös emberi sorsnak:
Örömbe törve, kéjbe hullva halok beléd!
Köd előttem, köd utánam, 1918 [101-105.]