Lesznai Anna

 

 

A KERT

 

I. Ajánlás a kertnek

 

Amit tőled kaptam: mások kérve kérik.

Amit másutt vetnek: mind tebenned érik.

Amit láttam, tettem, tanultam és adtam,

Mind körülém gyűlik a lesznai napban.

Ha kertem nem volnál, bizony én sem volnék,

Néma hullámokba nyomtalan omolnék,

Futó homok lennék – de te átöleltél,

Védtelen pusztából dús karámba szeltél...

Ha tükröm nem volnál, magam sose látnám

Vágyam záporára vagy színes szivárvány.

Csudáim és csókom mind tebenned termett

Ágaidról téptem a mézes szerelmet,

Bölcsőnkbe a bimbót is vágyadról szedtem

– Amiért ím híred hálás versbe szedtem.

 

 

II. Nyári bál

 

Illatok lihegve szállnak

Zsúfolt zsályák kiabálnak

Virágok gyümölcsbe válnak

Kering a nyári bál.

 

Rigó ring zengő ágon

Méh zizeg mézszirmú vágyon

Tücsök szól éber gyepágyon

Édeni élő a kert.

 

Úgy szomjazom gyönyörű kelyhét

Száz élet ajaka kell még,

Hogy kedvem véled beteljék

S kiszívja szíved borát.

 

Ha megérett pillám bezárul

S a tarka életbazárrul,

Mely annyi jó csemegét árul,

Csendesen eltávozom:

 

Tebenned, ragyogó kertem,

Kiben kacagva hevertem,

Itt marad lombodba keverten

Lelkemből egy falat.

 

Tudom, ha újra térek,

Ha új életre élek,

Egy leszek ismét véled,

Kedves örömkarám.

 

Talán rügyeddé válok

Tán árnyékos akácod állok

Tán lágy fészkedbe szállok

Rövid füttyű rigó.

 

Tán fű leszek a dombon

Rezgő hang halk kolompon

Vagy dús szellőddel ontom

Sóhajomnak dalát.

 

Tán rög leszek az úton

Tán csillag a tejúton,

Mely kilesve a mennyről

Édes mélyedbe lát.

 

 

III. De ha ismét...

 

De ha ismét vágytelt asszonyi öl örömében

Rakja lelkem a fészkét s létre szakadva

Létre szakadva mennyei álom szűz szövetéből

A földi rögre emberi sorssal kerülök:

Te leszel ismét kertem minden kertek közül!

Akkor is vajon, illatos dús indulásom,

Elűzöl-e engem, s kergetsz a kedves felé

Elűzöl-e engem, mint gyökér kergeti szárát?

„Rabszolgám, szökkenj, vidd vérem a napnak, viríts.”

Elűzöl-e engem, mint gubó küldi a pillét

Mint ahogy teljesedésbe űzi tettét a vágy?

Elűzöl-e engem, mint gyermekkor űzi az embert

Mondván: „Siess, feledj el, ölelj, teremjél!”

Mert elűz a bölcső, a tavasz, a kezdet, a forrás:

Idegen kedves tárja ki karját a szűznek

Idegen mennybe érik minden gyümölcs.

A tettek lehullnak a fáról, a csókok az ágról;

Ki hazulról indul: száműzött céljai házán...

Vagy ha ismét vágytelt asszonyi öl örömében

Rakja lelkem a fészkét s létre szakadva

A földi rögre emberi sorssal kerülök:

Idegen lészen talán bölcsőm helye?

Idegen úton szomjú terel feléd

Feléd én kertem, kit bízón sejtek enyémnek

S a kedvesre lelve, lelek boldog reád.

Benned piros gyümölcsöm ágára ébred

„Enyém vagy” mondja a magnak a békélt gyökér

Virágom repesve önnön szárára száll...

Mert áldott a szűz, ki száműzött sejtő, bolyongott

S asszonnyá érve kedvese kertjébe ér.

Kedvese keblén ébred lelke magára

Kedvese keblén ébred kertjére ő

...Kedvesem, kertem, egyek leszünk-e végre,

Teljesedettek minden kertek közül?

 

 

IV. Zápor előtt

 

Messzi mezőket süvöltve csapkod a szélvész,

Imbolygó hullámba hajolva zúg a vetés.

Zsúpok félve lapulnak, mint nyulak eb csaholásán.

A torony felveti csőrét. Cseng az ijedt harang.

Zokog a vihar, gomolyog lombja a fáknak

Jajongó tenyerük nyújtják kékellő vadgesztenyék

Tövük közt arany zsarátnok, küszködve száll le az alkony

– Ott messzi, ott messzi, ott messzi virít még a nap-palota.

– De a hegyek párába hulltak, borzong a völgyeknek bőre,

Felleg közt ferde holdat kerget már rohanva a szél.

Csecsforma dombunk csudálva mered ki a nyár viharából

Fenyői némán vonulnak, vándorok esti egen.

„Uram, itt vagyok” harsogják hangtalan dallal a törzsek

A dús televényből, s szívemből rózsákat vérzik a vágy.

Juharfánk rozsdás gyümölcse csörögve cseppen az ágról,

Súlyosló almák hullnak, rebben a szárnyas madár.

Most egy vércse visított, siető gesztenye koppan.

A lombok örvénylő árnya elnyeli őket... Setétlik.

Két felleg összecsapódott – csattan a mennyei csók.

 

Én kertem, kulcsolt kezekkel hullok gyepedre

Gyökered husomba markol. Szent esőd mossa a lelkem.

Földedhez sírva simulok: oldja fel könnyem folyása

Oldja fel záporod testem virítani vágyó rögét.

Üdvözlégy, kertem, dombom! áldott keble a földnek,

Kiből szívemre édes feloldozó szépség csurog.

Mesének mágnes hegye, iszonyú, boldog erővel

Vonzottad magadhoz eltévedt, tarka hajómat:

Már feledés habjával repesztéd sóhajos bordám;

Kitépted belőlem keservek acélszögét

Szétzúztad vázát szűkös emberi sorsnak:

Örömbe törve, kéjbe hullva halok beléd!

 

 

Köd előttem, köd utánam, 1918 [101-105.]