Lauka Gusztáv: A világ

 

Állj meg egy május alkonyon
Künn a szabadban egyedűl,
Midőn a fákon dall zeneg,
S a hűs légbe illat vegyül;

 

Állj meg, s tekints a messzeség
Kékellő távolába szét,
Csak alig mérsékelheted
Majd hullámzó kebled hevét.

 

„Oly szép a világ, oly dicső,
Mily boldog ki sok éven át,
Megháboríthatatlanul
Élvezheti minden javát.”

 

Így szólnak majdan ajkaid,
És kivánsz hosszú életet,
Mely a szerencse útain,
Minden gyönyörhöz elvezet.

 

De menj csak emberek közé,
Lássál gazságot és nyomort,
Lássad mint tart erény felett
A rút vétek halotti tort.

 

Lássad állattá mint fajul
Az ember egy kis érdekért,
Mint nyer sok hízelgő ravasz
Igaz felett jutalmi bért.

 

Kebled – miként a tiszta ég
Ha felleg jő rá – elborul,
S a kitörő öröm helyett,
Csendes leszen, – agg és szorul.

 

S fájdalmas hangon szólsz legott,
„Óh szép a világ, jó, s remek,
Kár – mi boldogságát adná:
Nem olyanok az emberek.”