Lelkes Miklós

 

 

A GYERMEKKORI ERDŐ

 

Szép volt a gyermekkori erdő,

gyönyörűszép.

Lombok között fehér a kéknek

mondott mesét.

 

Pókhálófény villant el itt-ott

ezüstbe át,

s látom lepkék légben merengő

pillanatát.

 

Vágytam, féltem, szerettem, éltem

rengetegét.

Zöld rések közt kék a fehérnek

mondott mesét.

 

Eltűnődtem: mennyi volt-élet

mit eltakar

múlttá fakult, süppedő álmú

barnás avar!

 

Gyík ragyogott, kakukk kakukkolt,

felhő szaladt,

madárhang-hídon ott futottak

manószavak.

 

Igaznak tűnt minden: az árnyék,

sötét kezek,

óriás, mely ráncos faarccal

ijesztgetett,

 

a törpék is, szamóca-sapkák

tánca, s a dal,

mely este ül hallgató hegyre

álmaival.

 

Ma sejtem, mi igaz – a bánat,

gyönyörűszép,

hogy minden közeliben távol,

a messzeség,

 

és lehet, hogy semmi, de semmi

nincs mi való:

csak könnyünk, az égtükrű ének,

elcsillogó.