Lehóczky Ágnes

 

 

MÁRCIUSI MONDAT

 

Mindvégig az arcodat, ezt az itt-ott felbukkanó

erdei jelet követem, mely furcsa módon

ott rejtőzik, azokon a törzseken, tájakon,

napszakokon, ahol együtt nem is jártunk,

sőt te egyáltalán nem

és ahogy eljött a március zivatarokkal,

széllel, egyszerre vakító fénnyel,

arcul csapott, ahogy egy nap lendületből

kivágódtam az ajtón a szabadba,

akkor épp egy meg nem fogalmazott de nap mint nap

átélt örök esti kérdést morzsolgattam…

 

ezt a jelet újra tisztán láttam egy délután,

ahogyan a függőlegesben és vízszintesben,

(még nem egy helyben, nem feszület-alakban,

nem önmegadásban),

síkságokat és hegyeket szeltem át

valami kitörni készülő vággyal,

nem tudom mire irányult, talán éppen önmagára

a háromszoros tagadásra

mígnem rájöttem, hogy utamat

ismeretlen madár éneke követi

amely, mint ahogyan mondtad, valóban

eltűnik az égbolton,

levegőből él odafenn,

de éneke olyan hangos és szívet gyönyörködtető,

mintha innen a tenyeremből szólna…

 

így amikor az ajtón kilépve a szél szinte

magával sodort és arcomba vágta

a megmásíthatatlant, hogy vége a télnek,

rájöttem, hogy nem is a helynek, a meg-

jártnak, sem az időnek, a megéltnek,

sem a jelenlétnek, sem a hiánynak

nincs jelentősége,

sem az ajtónak,

hanem a tavasznak, ennek az életerős

évszaknak kérlelhetetlen arculcsapása,

ahogy szinte egyszerre érte bőrömet

emléked (ez az elfojtott statikus sírás)

és a széllel és esővel vágtató dinamika,

a dobogáshoz hasonló,

ami önmagamnál továbblendített.

 

 

Az év versei, 2003. Antológia. [vál. és szerk. Szentmártoni János]. Budapest, Magyar Napló K., 2003. 240-241.