Leck Gábor

 

 

PORTRÉ

 

lassan mocorog

felocsúdik az utca

aszfaltja bordáit

az eső fényesre mossa

párát fújtatva

ásítanak a házak

a sötétség foszlányai

végleg tovaszállnak

sok éve bódítanak

üde gyermeki vágyak

kapaszkodnék értük

vézna szalmaszálba

kudarcok formáltak

akár vésők a sziklát

fejemet megóvni

a falak megtanítják

akár pimasz parázs

égek folyton

a pillanat hevében

s nyűgösen mormolom

most már tán nem félek

vagyok vagány csillag

fűszálon hintázó harmatcsepp

agyamban nevetve tombol

ezernyi őrület

nyelvemet kicibálnák

számból gonosz csipeszek

szívemről a bú mégis

könnyű penészként lepereg

elegem van minden

nyavalyás bábból

nem kérek semmilyen

hamis ragyogásból

makacsul hajlok én is a jobbra

lelkek sötét bugyrait

fényemmel beragyogva

mert legyen minden lélek

világra nyíló fényes ablak

szívünkről a konok abroncsok

végleg lepattognak

arcomra a remény lassan

langyos csókot lehelne

de fortyogó dühöm kráterét

be sosem temethetem

nincs is most igényem

talán semmi másra

mint szívizmot szaggató

vérlobogásra

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [71-73.]