Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43940

Leck Gábor

 

 

TÉLI ELÁGAZÁSOK

 

dérrel meghintett szakállának

dús lombozatát omlasztotta a tájra

erre a szelíden megkövülni látszó

őskori világra

 

hóráccsal

telítettek a kerítések szuronyredői

szikrázó áldozati oltárok

a dűnék fénylő párkányai

 

a sík elvegyül

e meddő csendben

önön határain lassan átfolyik

szemhéjam alkonya alatt

távlati vízióm semmissé kopik

 

göcsörtös karjaikkal

az égen kúszó holdtollú dunnákat

szúrnák nyársra a jegenyék

s a zakatoló télidő

ütemre rázza le hódarázs köntösét

 

a szám mint hópelyheket

olvasztó bolyhos tégely

hátamon csiszolatlan hókristályok

váza libabőrt fodrozva folyik széjjel

 

ültő helyemben peregnek

gyereklázas téli képek

érzem

megalkuvó árnykörömből

mozdulatlanul kilépek

 

az elágazásból

indaként tekerednek az utak

mezítlábas nyomok didergő

magányát juttatják eszembe

      – ne hagyj elágazni

      – hagyj még egy kevés gyermekösztönt

      nekem

 

viharkabátok távolodó

szárnya mélán leng a szélben

a dűlőutak fehér habja alatt

kirótt útjaim merre mendegélnek?

 

a megsüppedt feszület

is térdig hóban gázol

ablakok tövében szunnyadó gyerek

bégető bárányfelhőket számol

 

az égi ráktérítőn

túlbaktatott már a nap

kihűlt arcának terhes közönyével

tekint rám

talányként félszó ködös távolából

a miért összeáll

 

 

Versek a tengerhez

és a csillagokhoz

[33-35.]