"Éppen ezért fontos azoknak az embereknek a bizonyságtétele, amelyek egyébként realitásukról is híresek, amikor Istenről való tapasztalatukról beszélnek."

 

Már hogy a fenébe lenne fontos?

Ha a saját elméd tapasztalatait is szkeptikusan kell kezelned, mert a működésmódja hajlamos a hibákra és a megtévesztésre, akkor a MÁSIK EMBER ÁLLÍTÁSÁT hatványozottabban óvatosan kell kezelned, mert ugyanolyan az elmével rendelkezik, és még hazudhat is neked!

 

Az emlegetett "bizonyságtételeid" alapja a következő lehet:

 

a. érzékcsalódás, hallucináció

b. tévedés, önámítás

c. hazugság, megtévesztés

d. valós tapasztalat

 

Láthatod, három az egyhez annak az aránya, hogy egy veled közölt "bizonyságtételnek" semmiféle valós alapja nincs, mint hogy valami tényleg - úgy ahogy beszámoltak róla - megtörtént dologról volna szó. De még ha a "bizonyságtételt" közlő szavahihetőségében minden határon túl megbízol, még akkor is kettő az egyhez az aránya, hogy amit hallasz az nem valós, a közlő saját elméje járatta a bolondját vele, és hiába van "szentül" meggyőződve a tapasztalatáról, és számol be neked őszintén, az állításai hamisak lesznek.

 

A kérdés az, hogy mi határozza meg egy közölt állításnál, hogy a fenti négy lehetőség közül a d pontot válasszuk? Jobban megvizsgálva a problémát, arra kell jutnunk, hogy bár a másik ember minden állítását óvatosan kell kezelni, de az állításban foglaltak valószínűtlenségének és csodásságának növekedésével egyre erősebb szkepszissel kell az állításokat elfogadni igaznak (elhinni) ha jót akarunk magunknak.

Ha a barátod elmeséli, hogy a kocsijával elütött egy őzet, kérdés nélkül elhiszed neki (elfogadod igaznak) a dolgot, hiszen ilyen baleset bárkivel megeshet, de még ha nagyon akarod, akkor meg is tudja neked mutatni az autóján a horpadást, amit a szerencsétlen állat okozott. (Figyelem! Éppen a könnyű leellenőrizhetőség az egyik kulcstényező, hogy az ilyen beszámolókat elfogadjuk igaznak.)

Ha a barátod elmeséli, hogy egy kétméteres harcsát fogott, akkor az első reakciód biztosan az lesz, hogy "Van fényképed róla?" ("Nem, nincs. Feldaraboltuk és szétajándékoztam a rokonságnak meg a barátoknak.") Kétméteres harcsát kifogni nem lehetetlen csak nagyon-nagyon valószínűtlen horgász-szerencse, és ez a tény okozza azt, hogy szinte mindenki ilyet hallva objektív bizonyítékot kér az állítás alátámasztására. Az emberek ugyanis képesek valótlanságot is mondani, ugyebár. Elhiheted a barátodnak bemondásra is a kétméteres harcsáját, de soha nem leszel biztos benne, hogy tényleg kifogott egy ilyen példányt.

Ha a barátod elmeséli, hogy látott egy repülő pegazust, akkor viszont biztosan nem fogsz neki hinni ("Van fényképed róla?", "Nem, nincs. Tudod, olyan gyorsan történt minden, és...", "Te most hülyének nézel? Szórakozzál mással!") mert remélem te is tisztában vagy azzal, hogy a pegazus biológiai és fizikai lehetetlenség. Egy repülő pegazus egy megmagyarázhatatlan csoda lenne, és az ilyet csak a bolondok hisznek el bemondásra objektív "kézzelfogható" bizonyíték nélkül.

Ugyanaz a barát, de három eltérő hozzáállás az állításaival szemben.

 

Na, az istenről - természettudományos ismereteinknek és a mindennapi józan ész tapasztalatainak szögesen ellentmondó valószínűtlen entitásról - tett kijelentéseknek pontosan ugyanolyan erős szkepszissel kell hozzáállni, mint a pegazusokról szóló történetekhez. Az, hogy a többség miért is nem ezt teszi, a gyerekkori doktrinációjából ered: az istennel kapcsolatos természettudományos ismereteinknek és a mindennapi józan ész tapasztalatainak szögesen ellentmondó valószínűtlen dolgokat még a kisgyerekek plasztikus világképébe oltották bele, és azok olyan mélyen gyökeret vertek, hogy ha valaki józan racionális logikával nem gondolja végig a dolgot, hogy milyen képtelenség az egész, annak nem tűnik fel, hogy az istenről tett "bizonyságtételek" és a pegazusokról szóló beszámolók egyugyanaz a kategória: végtelenül valószínűtlen, csodás és lehetetlen dolog, amit objektív ellenőrizhető bizonyíték nélkül csak a bolond hisz el a másik ember bemondására.