Sumonyi Zoltán

Két keserves apokrif

_/részlet/


II. AZ ÉDENKERT ÉS A BŰNBEESÉS

Vevé az Úr Isten az embert s helyezé
Édennek kertébe: őrizné , mívelné;
S megtiltja az embert, két fát víve elé;
Halállal lakoznál, hát ebből ne egyél!

Az Úr Isten pedig ezt is mondta vala:
Nem jó az embernek egyedül lennie;
Egy segítőtársat szerzek tán nekie,
Az aki mindenkor előtte állana.

Annak okáért az Úr bocsát mély álmot,
Ádámból egy oldal tetemet kivágott,
Azután befedte hússal a bordákot;
Építteték ekként az asszonyi állot.

Vivé ezt Ádámhoz, Ádám pedig mondta:
Találtam már társot, hasonlót magamra,
Akinek csontomból való az ő csontja,
Akinek húsomból való az ő húsa.

Ahogy a Te csontod a csontomból való,
Ahogy a Te véred véremmel elfolyó,
Ahogy a Te fogad fogamhoz koccanó,
Ahogy a Te szemed szemgödrömbe való.-

A kígyó pediglen, ravaszb minden vadnál,
Szólítja az asszonyt a középső fánál:
Mondotta-é Isten, ha hogy meg ne haljál
Ezek gyümölcséből ingyen se szakasszál?
 
Felelt az asszonyi állat a kígyónak:
Minden fák gyümölcse teremtetett jónak,
Csak egy tilalma volt a Mindenhatónak:
Imezt ne illessük, e közbül valókat!

De mondta a kígyó: nem haltok halállal,
De tudja az Isten mit tesz parancsával;
Mert valamely napon éjendtek a fákkal,
Felnyílik szemetek, Isten látásával.

Mikor azért látná az asszonyi állat,
Hogy jó volna annak gyümölcse, a fának,
S jó volna bölcsessége a Menny Urának;
Szakasztott és evett, - és adott Ádámnak.

És megnyílt a szemük a rosszra, a jóra,­
De a Te szemed csak nyílt hamis valóra,
Mert az én szemem nyílt az igaz valóra
És az én fájdalmam nől nőttön azóta:

Nem tudtam, hogy Téged így kelljen szeretnem,
S most tudom mennyire szerettél Te engem
Midőn már átkozott lett a föld érettem,
Midőn porrá leszek, ha porból vétettem ...